Kovács Vilmos: Testamentum

Uram, emeld fel csontig nyűtt testem,

s fújd el belőle múlt lobogások

füstölgő üszkét.

Ismerd fel bennem halandó másod,

ki most fekete árnyadra estem,

s hozzá szegeznek lázvörös tüskék.

Uram, megjártam én is a poklod,

ha teremtésed csodája hívott,

kiosztva részem.

Semminek sok volt, de csillaggal írott.

Uram, mostantól több lesz a gondod,

s műved, a csoda, késve lesz készen.

Uram, marad itt még néhány bolond,

s ha most felemelsz, mindőjük nevét

füledbe mondom.

Oszd fel közöttük poklunknak felét.

Homlokuk jeles, nyakukban kolomp.

S vigyázzunk rájuk ott a porondon.

A kárpátaljai Gát község híres szülöttének, Kovács Vilmosnak ez az egyik legutolsó verse. Már első olvasásakor érezni lehet, hogy a Testamentumnak nevezett költeménynek milyen erőteljes hangja van. Ez az erős hang, valamint az értelem három gondolat köré sűríti össze mindazt, amit fontosnak hisz „hátrahagyni” a beszélő.

Az első szakaszban meglepi az olvasót, hogy nem találja a korábbról ismert perlekedést, a korábbi Kovács Vilmos-versekből jól ismert tagadást. Itt már sokkal inkább fohászhoz hasonlít a kérés: „Uram, emeld fel csontig nyűtt testem...” És abban a sorban is, hogy „Ismerd fel bennem halandó másod” sokkal inkább kérés van, mintsem utalás az ember isteni mivoltára.

A második szakaszban az emlékező összességében látja földi életét, egészében látja a múltját. A „semminek sok volt, de csillaggal írott” megfogalmazás bizonytalanságában is sejteti az olvasóval, hogy a megfoghatatlanná váló emlékezésben nincs semmi megbánás. Tetteinek erkölcsi hitelében most is biztos a beszélő. De a mű, az Isten által megadott feladat, látja, elvégezetlen még mindig, másokra vár annak a befejezése.

Így utal a harmadik szakaszban mindazokra, akik társai voltak „a mű” létrehozásában, akikre végérvényesen átruházza az ügy továbbvitelét. És az olvasóra nem tartozik a titok, azoknak a neve, kikre ezentúl már ketten, az Úr és a beszélő fog vigyázni, hogy biztosabban mozoghassanak itt, a földi élet porondján. Nekik – minden jel szerint – itt kell járniuk közöttünk...

Penckófer János