„Tűzvonalban”

Misszióban Kárpátalján

Kanadában született magyar szülők gyermekeként. Édes­apja lelkész volt, édes­anyja tanárnő. A torontói Knox Col­lege-ban szerzett vegyészdiplomáját először tanársegédként kamatoztatta, majd a franciaországi Bordeaux egyetemének tanára lett. Testvérei jelenleg is Kanadában élnek, ő azonban úgy döntött, hogy visszatér ősei földjére. Akár egy híres ember életrajza is kezdődhetne így, Dr. Pándy-Szekeres Dávid, a Kárpátaljai Református Egyházkerület (KRE) Missziós Osztályának ve­zetője azonban nem tartja ma­gát annak. Erőfeszítéseit nemrégiben kitüntetéssel díjazta a Kanadai Református Egyház, ám szerinte említésre sem méltó a dolog, csak a munkáját végzi.

– 2000 tavaszán a Kanadai Református Egyház a kelet-európai misszióban dolgozó lelkészének nyilvánította Dávidot – mondja felesége, Szabó Anna magyar szakos tanárnő –, 2001 júniusában pedig Torontóba hívták egy kitüntetés átvételére. A díjátadáson ott lehetett az egész család, egyedül azt sajnáltuk, hogy Dávid édesapja nem érhette meg ezt az örömteli pillanatot.

– Milyen díjról van szó, és kiket jutalmaznak vele?

– Az E. H. Johnson-díj tulajdonosa egy-egy olyan missziós lelkész lehet, aki a „tűzvonalban” teljesít szolgálatot – meséli a díjazott. – A kitüntetett egy díszebéden kap szót, ahol beszámolhat a misz­szióban folytatott szolgálatáról. 1996-ban például Szabó Dánielt, a Tiszáninneni Református Egyházkerület főgondnokát, a Magyarországi Presbiteri Szövetség elnökét jutalmazták ezzel a díjjal.

– Hogyan került kapcsolatba a tanár úr Kárpátaljával?

– A budapesti teológia elvégzése után Sárospatakon tanított a teológián és a gimnáziumban – veszi át ismét a szót felesége. – 1994-ben a Kárpátaljai Református Egyházkerület holland támogatással misszionáriusképzőt indított, s megfelelő képzettségű helyi jelölt hiányában őt kérték fel az intézet vezetésére. Az iskola megszűnése után a munkába álló misszionáriusok munkájának felügyeletét, irányítását, valamint a református líceumok segítését bízta rá az egyház vezetősége. Így két éve Nagy­be­re­gen élünk, s azóta gyermekeink száma háromra szaporodott.

A kitüntetés nem borította fel a család életét, a tanár úr a munka nagyon hétköznapi oldalát továbbra is ugyanúgy vállalja, mint a látványos teendőket. Orvosolja az egyházi líceumok anyagi gondjait, tartja a kapcsolatot a külföldi támogatókkal, vendégtanárokat toboroz, tanfolyamokat szervez, s ha kell, akár szállításra is befogja rozoga kisbuszát. Hiszen díj ide vagy oda, a szekérnek haladnia kell…

Olasz Tímea