Szeptember 1.

Minden korszaknak megvan a maga szeptember elsejéje. A háború utáni magyar iskolákban két első osztály volt, mindegyikben harminckét gyer­mekkel. A hatvannégy gyermekből hétnek volt apja, mindnyájan félárvák voltak, és ez volt a természetes. A málenykij robot által tönkretett magyar közösség özvegyasszonyai gondolkodás nélkül adták gyermekeiket a magyar iskolákba. A hatvanas években már a kommunista hatalomnak sikerült megszüntetni az önálló magyar iskolát, de az egyik ukrán tanintézményben megmaradtak a magyar osztályok. Folyt az agitáció, mindig a gyermek érdekében, a jövő, a perspektíva emlegetésével egyre több magyar szülő adta orosz vagy ukrán iskolába gyermekét. De a húsz első osztályost azért minden évben kiállította a város. A kétnyelvű iskola tanévkezdő napján sok gyerek, és köztük félénken meghúzódva a néhány kis magyar. Köszöntik őket, nem értik. Én az anyukákat és az apukákat nézem fürkészve, mi hozta ide őket a jövő nélküliek táborába. Ide hozták legdrágább kincsüket, a gyereket, nem akarják talán, hogy orvos, pilóta, kozmonauta legyen? Ma sem tudom, hogy mi járt a csendes, szerény szülők fejében. Konok magyarság vagy csak a tiszta ember egyenessége, aki természetesnek vette, hogyha egyszer magyar vagyok, a gyereket magyar iskolába adom. Minden szeptember elseje meggyőzött arról, hogy a magyarság szempontjából nincs veszve semmi. Egy ember tévedhet, de negyven éven keresztül, minden évben negyven szülő soha. Szerettem volna ilyenkor odahívni őket, a hitetleneket, a kétkedőket, az ügyeseket, a bölcseket, az előrelátókat, a mindenkinél okosabbakat, de nem kellett odahívni, ott álltak az orosz szülők között. És aztán eljött az idő, kemény harc után újra lett a városban önálló, magyar iskola, különböző iskolákból átíratták a csemetéket a magyar iskolába, az ügyesebbek tovább, Magyar­országra gimnáziumba. Újra sok a gyerek a magyar iskolákban, aminek örülök. Huny­junk szemet, és ne beszéljünk azokról, akik kishitűek voltak. Vonatkoztassuk magyarságunkra a keresztényi tanítást: megtérni sohasem késő, és higgyük el, hogy igazán megtértek. De tovább egy lépést se, ha az Úr kijelentheti, hogy többet ér egy bűnös, mint száz igaz, ő tudja, ő a világmindenség ura. Mi viszont kis nép vagyunk, és létezésünket, az ő akarata mellett az igazaknak köszönhetjük.

Ma, szeptember elsején kalaplevéve tisztelgünk azok előtt, akik igazakként éltek és cselekedtek akkor, amikor a reménynek még halvány fénye sem esett a kárpátaljai magyarságra.

Tithli