„A KMKSZ szívós makacsságában a kuruc szellem nekem állandóan visszaköszön”

Csoóri Sándor költő irodalomról, történelemről, politikáról

– Mivel foglalkozik, mióta leköszönt a Magyarok Világszövetsége elnöki tisztéről?

– Köszönöm az érdeklődését, de remélem, nem arra kíváncsi, hogy épp unatkozom-e, vagy hogy egy mélylélektani labirintus útvesztőiben keresem-e önmagamat? Nem unatkozom, és semmiféle útvesztőben nem tévelygek. Szerencsémre azok közé az írók közé tartozom, akik a nap minden órájában épp elég izgalmat és érdekességet találnak maguknak ahhoz, hogy ne egy hintaszékbe emigráljanak.

– Vagyis közéleti szereplését visszaváltotta újra irodalmi szerepre?

– Felületesen így is mondhatnánk. De bonyolultabb dologról van szó. Az 1990 előtti évtizedekben is közéleti szereplő voltam, csakhogy íróként voltam az, s nem intézkedő emberként, ami egészen más. Pályakezdésem első szakaszában, még az ’50-es évek elején, elég hamar ráébredtem arra, hogy politikus korszakban élünk, s így nincs menekvés a politika erőszakos világa elől. Nem menekülhetünk el sem a vallásokba, sem az idillbe, sem a nyelv varázslatai közé, mert az első számú kérdés, amit egy írónak a XX. században föl kellet tennie, az volt, hogy morális világ-e az a világ, amelyben nyolcvan-százmillió embert pusztítottak el háborúkban, gázkamrákban, börtönökben, gulágon? Nem beszélve a megalázottak és a lelküktől megfosztott kisebbségiek tömegeiről. A válasz csakis az lehet, hogy nem morális világ, hanem abszurd. Az igaz költészet tehát nem lehet más, mint egyértelmű szembeszegülés az igaztalan élettel. Több pályatársammal együtt ezt az utat jártuk az ötvenes évek elejétől a kilencvenes évekig.

– A felhalmozott morális értékek miatt álltak Önök mögé az úgynevezett rendszerváltás idején?

– Igen. Úgy gondolták: ha a diktatúra idején megálltuk a helyünket, megálljuk majd a demokráciában is. Ezért kiáltottak ki engem is a Világszövetség elnökének. Kezdetben magam is hittem az egyenes folytatásban. Nevezetesen abban, hogy amit a költői igazságérzet sugall, érvényesíthető egy világszervezet életében is. Nem érvényesíthető. A lírai ént az önzetlen múzsák befolyásolják, egy elnököt pedig a legkülönbözőbb érdekeket hajhászó szavazók, hatalmi érdek, rangkórság, önzés, eltorzult történelmi tapasztalatok.

– Miután elköszönt az elnökösködéstől, gyorsan két könyvet is megjelentetett. Egy kispróza-, illetve esszékötetet Forgácsok a földön címmel és egy verseskötetet, amelynek Csöndes tériszony a címe.

– Nem azért jelentettem meg gyorsan, mert mulasztást akartam pótolni. A költészet nem jóvátétel és semmi köze sincs a lelkifurdaláshoz. Egyszerűen jöttek a versek és az esszék, mint fiatal koromban. Ha éreztem valami különöset, az a dac volt. Nem tudok beletörődni abba, hogy a magyar kultúra világán belül, egyáltalán a közéletünkben, az irodalom elveszítette hagyományos szerepét. Ahhoz, hogy megtudjuk: kik vagyunk, mit érünk, kevés a politika.

– Ha már a politikánál tartunk, álljunk meg egy pillanatra. Ön történelmi időkben állt az MVSZ élén, a pozíciójából eredően jó rálátása nyílt a határon túli magyar érdekvédelmi szervezetek, ezen belül a KMKSZ tevékenységére. Miben látja ezeknek a szervezeteknek a legnagyobb érdemét?

– A kisebbségi élet általában természetellenes élet. Megcsonkított lét. Ezért nyűgözött le engem a ’89-90-es változások idején, hogy a kárpátaljai magyarok elsőnek álltak talpra s hirdették meg nemzethez tartozásukat, sőt autonómiaigényüket. Mintha alvó génjeikben a kuruc hagyományok szökkentek volna talpra. A munkácsi vár védelme 1685 őszén és 1686 tavaszán az én szememben ugyanaz volt, mint az 1956-os forradalom. A magyarság egyik legnagyobb pillanata. Az ilyesféle csodának a fénye – ha bujkálva is – ott marad a tájban. És akkor is hat, ha már nem is gondolnak rá. A KMKSZ szívós makacsságában ez a szellem nekem állandóan visszaköszön. Meggyőződésem, hogy a 2002. januárjától érvényes státusztörvény e nélkül a makacsság nélkül nem született volna meg. Boldog vagyok, hogy a kárpátaljai magyarok, a nyomorúságos hűség példaképei, olyan történelmi atmoszférát őriztek meg az egész magyarság számára, amely nélkül a nemzetnek kelet felé hiányozna a határa.

– Az MVSZ és a KMKSZ egyik legnagyobb közös vállalkozása kétségtelenül a vereckei honfoglalási emlékmű felállítására tett kísérlet volt 1996-ban. Véleménye szerint mi lett volna, és mi lenne ma ennek az emlékműnek az üzenete?

– Ahogy egy imának vagy versnek van kezdete, van kezdete a történetnek is. A honfoglalásról szóló történetünk első mondatában Verecke neve hangzik el kikerülhetetlenül. Ha nem teremtődik haza, Szent István-i állam, s nem élünk itt mi sem Európa peremén, nem volna Verecke sem, s Ady sem írja bele ezt a földrajzi nevet korszakot nyitó versébe. Ha, mondjuk, van benne valami mítoszi is, a későbbi történelmünk a mítoszt valósággá tette. Ezt szerettük volna az emlékművel tudatosítani. Az eredetet, amely a történelemben ugyanúgy létezik, mint a biológiában. Nem gondoltuk volna, hogy a múlt, amely az emlékezet része és a fölöttük uralkodó igazságé, olyan ellenállást vált ki, mint amit az ukránok nagy részéből kiváltott. Illetve, ha futólag gondoltunk rá, azzal nyugtattuk magunkat, hogy a peremvidéken nemcsak többnyelvű nép él, hanem „többnyelvű történelem” is élhet. Budapesten én sokáig az Apostol utcában laktam, kétszáz méterre Gül Baba türbéjétől. A híres dervis annak a Szulejmánnak a kíséretével érkezik Magyarországra, aki 1541-ben elfoglalta Budát. Meghalni a mecsetté alakított Nagyboldogasszony- – közismertebb nevén Mátyás-templomban – hal meg, a város elfoglalásáért tartott hálaadó „istentisztelet” közben. Ha nem fogadjuk el a megtörtént dolgok autonómiáját, azaz: a történelemét, a sírt leromboljuk, s nem engedjük meg, hogy a mohamedánok zarándokhelyévé váljon. Remélem, rövidesen Vereckén is megépülhet az emlékmű, amely mai meggyalázott formájában még Európa peremén is szégyenfolt.

Szépvölgyi Katalin, Budapest