2002. március 15.

Karnyújtásnyira harmadnaptól

Virágvasárnap előtt a passiót közvetlenül megelőző eseményként olvassuk a betániai Lázár sírja körül történteket (János 11, 1-45). Jézus feltámasztotta Lázárt, és e csoda volt közvetlen oka letartóztatásának és keresztre feszítésének. Érezte, hogy Lázár az Ő áldozata árán kelt életre, hogy Ő maga fog leszállni a sírba, ahonnan Lázár feljött. Ezért sír Jézus Lázár sírjánál, s mi könnyeiben megláthatjuk az emberiség valamennyi, áldozathozatal miatt hullatott könnyének esszenciáját.

Jézus szenvedéstörténetének kezdete ez, a passió prológusa. Időben már karnyújtásnyira vagyunk húsvét örömétől, Jézus számára e „távolság” leküzdése a lélek legmélyebb értékeit is megrázó mérhetetlen küzdelem, időt-teret bejáró kétségbeesett agónia, majd felismerés: talán teljesen egyedül marad.

Miránk, kései tanítványokra sem vár más sors. Haladunk elkerülhetetlenül önmagunk harmadnapja felé, ami azonban csak sovány vigasz az önmagunkkal vívott küzdelemben. Mi sem kerülhetjük ki a felismerést, hogy a feltámadás felé vezető úton talán egyetlen igazi ellenfelünk: az én.

Nem térhetünk ki küzdelmeink elől, melyek hátterében terhelő előzmények, körülmények teszik egyre nehezebbé kitérésünket egyedüllétünk éjszakája elől, mely lelkünk – Pilinszkyvel szólva – „sírásom mázolom a falra” -stádiuma, melyben a segítség egyre késik...

Ez a tapasztalat forraszt össze leginkább minket Jézussal. Most, karnyújtásnyira harmadnaptól, reméljük, hogy majd e karnyújtásnyi-végtelen út legyőzése után is, mindörökké.

Mékli Attila római katolikus pap, Csap