Dsida Jenő: Nagycsütörtök

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést

jeleztek és a fullatag sötétben

hat órát üldögéltem a kocsárdi

váróteremben, nagycsütörtökön.

Testem törött volt és nehéz a lelkem,

mint ki sötétben titkos útnak indult,

végzetes földön csillagok szavára,

sors elől szökve, mégis szembe sorssal

s finom ideggel érzi messziről

nyomán lopódzó ellenségeit.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,

a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,

legyintett arcul. Tompa borzalom

fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem: szerettem volna néhány

szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,

Péter aludt, János aludt, Jakab

aludt, Máté aludt és mind aludtak...

Kövér csöppek indultak homlokomról

s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

A költő nagyon pontos párhuzamot von a kocsárdi váróteremben történtek és Jézus Gecsemáné kerti magáramaradottsága között. De valójában nem is a váróteremben és nem is abban a kertben történtek meg a visszafordíthatatlan felismerések.

Az Ember, Jézus nagycsütörtök éji szembesülését idézi föl a vers, azt az állapotot, amikor a tanítványok hátramaradtak és elaludtak. De még a legragaszkodóbbak is, akik a kert mélyére kísérték a Mestert, ők is elaludtak. Így Péter, János és Jakab sem volt Jézus mellett, nem tudott „szót váltani jó, meghitt emberekkel” a Megváltó. És épp megváltói létében érkezett el az a pillanat, amikor be kellett teljesítenie küldetését: föl kellett adnia földi létét, hogy teljesülhessen az Atya elrendeltetése. Hiába kérte háromszor is a Fiú, távoztassa el tőle az Atya e „keserű pohárt”, a döntés meghozatalát – a pillanat mégis elérkezett...

Ezen a ponton kapcsolódik a vers a történethez. A kocsárdi váróteremben magára maradt ember megérzi, milyen lehetett Jézus legbensőbb magánya, amikor meghozta a döntést: a „nyomán lopódzó ellenségeinek” át kell adnia magát. Csakis így teljesülhet be az Igazság, ami ő maga. Mert csakis így győzheti le a kétkedőket, az ellenségeit, de a tanítványok meg-megingó hitét ugyancsak a személyes áldozatvállalásával szilárdíthatja meg Jézus. Megérzi ezt a kocsárdi várakozó, megérti, hogy az igazság, az út s az élet példázata az ő számára sem biztosíthat más, egyéb megoldást. A várakozóban megvilágosodik mindez – majd kövér csöppek csurognak végig gyűrött arcán.

Penckófer János