„Nem hittem, hogy valaha hazakerülök”

Tíz hónap öt lágerben

Ari László katonaévei alatt hat hónapot feküdt a kassai kórházban, nyolcféle betegséggel. Ezután került a lágerbe, mely, mint mondja, betegségének köszönhetően nem tartott sokáig. Napra pontosan tíz hónapot töltött öt különböző lágerben, s ezalatt számos embertípussal találkozott, akik közül sokan már csupán a 82 éves péterfalvai bácsi emlékeiben élnek.

– Először Huszton, aztán Ökörmezőn voltam katona. Egy mészárszék volt nem messze a pataktól, ahová mosakodni jártunk. Itt szedtem össze a fertőzéseket. A hadnagyom vette észre, hogy valami nincs rendben, ő küldött Kassára a kórházba. Volt egy nagyon rendes hadnagyom a sebészeten, dr. Tomori Imre. Sokakkal találkoztam, de ilyen aranyemberrel nem. Azt mondja, jönnek az oroszok, nem tudni, hogy ők hová kerülnek, de ad nekem 21 nap szabadságot, menjek haza.

Itthon jelentkeztem a községházán, el is kezdtem dolgozni. Nem sokkal később kaptuk a parancsot, hogy 18 évtől mindenkinek be kell vonulni. Szolyvára vittek, de jóformán meg sem melegedtem ott, máris indítottak minket Szkotárszkára. Az unokabátyám ötven év körüli lehetett, orosz és olasz fogságot is megjárt, össze-összecsuklott. Volt velünk egy jóvágású fiatalember is, mint a gumilabda, olyan volt, de egy hónapot sem töltöttünk ott, már meghalt. Az öreg viszont a harmadik fogságból is hazajött.

Derékig érő pocsolyában dolgoztunk nap mint nap, de a ruhát soha le nem vetettük magunkról. Ha levettük, megfagyott, és nem tudtuk felvenni. Az ébresztő reggel négy órakor volt. Mindennap egy 200 literes benzines hordóban főztek, a négyszáz embernek két-három maroknyi paszulyt vetettek a levesbe, amit zsír, olaj nélkül, tiszta vízből készítettek. Amikor már fogyott a leves, hideg vizet mertek bele, úgy osztották.

Egyik nap azt mondják, hogy „szkoro domoj”. El is indultunk, de hamar rájöttünk, hogy nem lesz a hazamenetelből semmi. Mentünk egész Sztarij Szamborig, ott fertőtlenítettek bennünket. Annyi tetű volt bennünk, hogy nem száz, hanem ezerszám sepertük le magunkról.

Aztán megint vagonba kerültünk. Első éjjel megkérdezték, van-e halott. Másnap már úgy kérdezték, hány halott van. Vizet nem kaptunk, csak ahol megállt a vonat, ott ittunk a patakból. Én akkor jöttem a kórházból haza, ezért óvatos voltam, de sokan megjárták. Volt egy katonai kulacsom a belső zsebemben, bátyámmal közösen használtuk. Nem sokat, csak épp a szánkat nyaltuk meg, mert kicserepesedett a belső láztól.

Sztalinovba vittek a 280/1-es lágerbe. Ott ismét fertőtlenítettek. Egy kisebb fűtetlen betonozott szobában kellett éjszakáznunk meztelenül, mert a ruháinkat elégették. Az orvosok úgy vizsgáltak bennünket, hogy belénk csíptek, mint a jószágba. Ha volt egy kis hús az emberen, akkor már bírt dolgozni. Annyira le voltam gyengülve, hogy nem is számítottam rá, hogy valamikor is hazakerülök. A kórházi konyhán dolgoztam, onnan is étkeztem, majd sikerült bejutnom a nagykonyhára. Minden reggel cékla, egy üres tea, 20 deka kenyér, semmi más.

Miután kiírtak haza, kisorakoztattak. Mi leraktunk minden batyut, a katonák kiválogatták belőle azt, ami nekik tetszett. A hosszú utazás alatt sokan kicifrázták a használati tárgyaikat, volt néhány különösen szép kulacs is. Az állomáson Fogsányba irányítottak minket, de ott szerencsére nem tudtak fogadni bennünket, annyira tele voltak.

A következő állomás egy másik román város volt, ahol egy hétig maradtunk. Ki-kijártunk a városba koldulni. Egyszer egy román ezredes a vendéglőből kijövet meglátott minket. Visszament a vendéglőbe, adott nekünk egy rendes ebédet, cigarettát, de megköszönni már nem volt kinek, mert addigra elment. Egy vasárnap reggel az egyik forgolányi bácsival ennivalóért indultunk. Vettünk a piacon egy aprócska dinnyét, megosztoztunk rajta, aztán vettünk még egyet. Az asszony először elvette a pénzt, másodszor már ingyen adta a dinnyét, és a kifizetett összeget is visszaadta, olyan szánalmasan néztünk ki.

Egyszer aztán éhen-szomjan bevagoníroztak minket. Amikor elromlott a vonat, lepucoltunk minden zöldséget a mezőről. Két téglát összetettünk, rögtön megfőztük, amit találtunk. Így kerültem végül haza, elsőként a faluból.

– jázmin –