Falunapok

Egymás után rendezik a falunapokat, több-kevesebb sikerrel. Nemes próbálkozások ezek, és azt hiszem, idővel ki­ér­lelődik belőlük majd egy egész kö­zösséget megmozgató hagyo­mány. Aki már szervezett vala­mit életében, valamilyen tár­sa­dalmi megmozdulást, össze­jö­ve­telt vagy gyűlést, az tudja, mekkora erőfeszítésbe kerül egy ilyen falunap megrendezése, kevés segítőkész aktivistával, sok kritikussal és az ellendruk­ke­rekkel szemben.

Van egy elmélet, amely sze­rint azok a népek vagy társa­dal­mi rétegek, akik kint vannak az utcán, a jövő népei, akik viszont behúzódnak házaikba, és csak ritkán, kényszerből hagyják el lakhelyüket, azok az elmúlás emberei. A tétel bizonyára vitat­ha­tó, de hogy van benne valami, az biztos. Sajnos elszoktunk at­tól, hogy kimenjünk az utcára, még a templomba is célirá­nyo­san megyünk, jövünk. Hol van­nak már a templomkerítésre könyökölő vitatkozó gazdák, a rá­érősen sétáló, nézelődő em­be­rek!

Szívből sajnálom azokat, akik nem mennek ki a falu­na­pon az utcára, a futballpályára vagy a klubba, legalább meg­néz­ni, mi történik a községben. Sok évtizeden keresztül érez­tet­ték velünk, hogy itt semmi nem a miénk, legfeljebb a házunk azon a kimért, kicsiny parcellán, ami viszont azon kívül van, az az államé, abban mások dön­te­nek. Nagyon messze vagyunk még attól, hogy tágabb érte­lem­ben is magunkénak érezzük azt a földdarabot, ahol élünk, s azért, ha kell, áldozatokat is tud­junk hozni. Pedig el kell, hogy jöjjön az az idő, amikor lesz iskolánk, amelynek műkö­dé­sé­ért mi is teszünk valamit; lesz temp­lomunk, amelyik nem csak heti egy órára tartja össze a kö­zös­séget; lesz községünk, mely­nek utcái, árkai és a határa is a mi­énk lesz tisztán és ápoltan; lesz temetőnk, melyben nem­csak a sírok, hanem a környezet is rendezett lesz. Persze akkor majd sokkal könnyebb lesz falu­na­pokat szervezni is.

Tithli