Seprűnyéltől a bársonyszékig

Kárpátaljai sikertörténet

Molnár Sándor élettörténete klasszikus sikertörténetnek mond­ható. Szinte a semmiből indult, de helyesen ismerte fel a változás adta lehetőséget, így sikerült lassan egyre feljebb kerülnie a ranglétrán. A seprűnyélen gitározó beregrákosi fiúcska mára egy országos cég tulajdonosává nőtte ki magát, melynek nevét külföldi világcégek emlegetik a megbízhatóság példájaként.

– Hároméves koromtól fogva zenélgettem. Eleinte csak seprűnyélen gitároztam, edényeken doboltam, de a szüleim mindent megtettek, hogy zenét tanulhassak. Éveken át billentyűztem különböző zenekarokban, esküvőkön, éttermekben játszottunk. Később kereskedelmi végzettséget szereztem. A vágyam az volt, hogy hangszerboltban dolgozhassam. Ez sikerült is, katonaság előtt egy munkácsi hangszerboltban vállaltam munkát eladóként, de akkoriban még nemigen voltak külföldi hangszerek. Később zenekarvezetőként dolgoztam az Ungvári Zenés és Drámai Színházban. 1989-ben először szerződtünk le külföldre. Egész Magyarországot bejártuk, előkelő éttermekben, bárokban játszottunk. A 90-es évek elején úgy döntöttem, hazajövök. Később minden zenésztársam emigrált, ki az USA-ba, ki Németországba, ki Magyar­országra költözött, egyedül én maradtam itthon, és Beregrákoson nyitottam egy éttermet. Sok tapasztalatot gyűjtöttem a vendéglátásban és a műsorszervezésben. Hétvégeken több mint 30 művész lépett fel, két hónapra előre el voltak adva a jegyek – akkoriban még volt pénze az embereknek, nagyon ment az üzlet. Közben női fodrászüzlettel, fagylaltgyártással is foglalkoztam. Egy olasz berendezésen több mint 25 féle fagylaltot állítottunk elő.

– Mi jelentette a kiugrási lehetőséget?

– 1991-ben egy japán cég kelet-európai képviseletet hozott létre Budapesten. Először csak magamnak vettem hangszert, aztán eladtam a barátaimnak, később már üzletelni is próbáltam, mivel elég jól ismertem a zenészek lélektanát. Idén pedig már tíz éve, hogy létrejött a TIC-TAC cég. Hangszerkereskedéssel foglalkozunk, körülbelül tíz világcég ukrajnai képviseletét látjuk el kizárólagos alapon. Viszonteladóknak, hangszerboltoknak adunk el hangszereket, ezenkívül mozik, konferenciatermek, szállodák, bárok, diszkók hangosításával foglalkozunk, újabban pedig fénytechnikával is próbálkozunk. Most már késő lenne ebbe belevágni, akkor kellett megérezni az idők szelét. Mára felfutott az üzlet, ide beilleszkedni most már nagyon nehéz.

– Külföldi partnereivel angol nyelven tartja a kapcsolatot. Hogyan tanult meg angolul?

– Amikor 1994-ben az USA-ban jártam, részt vettem egy fogadáson, ahol igen kínosan éreztem magam amiatt, hogy nem tudtam senkivel kommunikálni. Ott helyben eldöntöttem, megtanulom az angol nyelvet. Úgy határoztam, hogy elutazom Londonba egy intenzív angol tanfolyamra. 1 hónapot töltöttem el a Londoni American College egyetemen, miközben egy ügyvéd családjánál laktam. A 100 diákból én teljesítettem a legjobban, 98%-os eredményt értem el a vizsgán. Persze ehhez napi 16-18 órát kellett tanulnom.

– Milyenek a cég lehetőségei Kárpátalján?

– Kárpátalján igen kevés a lehetőség, inkább Ukrajna más régióival üzletelünk. Egyelőre a zenészek számítanak törzsvásárlóknak nálunk, az állami cégek nem annyira. Főleg a kisebb értékű árucikkek kelendők, a 20 dolláros mikrofonból jóval több fogy, mint például a 4 ezer dolláros zongorából. Azért remélem, hogy a közeljövőben zeneiskolák, konzervatóriumok számára is elérhetőek lesznek a jó minőségű hangszerek, mert csak ezekkel lehet magas szinten oktatni a gyerekeket. Ha lenne állami pénz a kultúrára, háromszor nagyobb cég és négyszer több ember kellene, hogy mindenkit el tudjunk látni hangszerrel. Kijevben zeneiskolát tartunk fenn, ahol digitális zongorán folyik az oktatás. Néhány céggel karöltve létrehoztuk az Ukrán Hangszerforgalmazók Egyesületét, melynek munkájában elnökhelyettesként magam is részt veszek. A célunk az, hogy felvegyük a harcot a feketepiaccal, összefogással próbáljuk meg fejleszteni a piacot, hiszen közös érdekünk ez. Évente hangszervásárt szervezünk, zenei újságot adunk ki, konferenciákat rendezünk.

– Milyen a cég munkatársi köre?

– Hála Istennek, olyan jó csapat vesz körül, amit biztos, hogy bárki megirigyelhet. Nagyon jó a hangulat, fiatalok, vidámak, szeretnek dolgozni, reggeltől estig csinálják, pedig nagy a megterhelés. Nagyon fontosnak tartom, hogy a munkatársak megfelelő ismeretekkel rendelkezzenek, mert csak így lehet európai szintű eredményeket elérni, különben elsodor bennünket a konkurencia.

– Mi jelentheti ezek után a továbblépést?

– Az elsődleges cél most nem a továbblépés, hanem a pozícióink megtartása. Nem a pénzszerzés motivál már minket, hanem a külföldi cégek nyomása, hiszen partnerként kezelnek bennünket, nem veszíthetjük el a bizalmukat. Egy bizonyos szinten túl ez már nem munka, hanem sport. Olyan jól csinálni valamit, hogy a külföldi világhírű cégek is elismerjék a munkánkat, s hogy példaként hozzanak fel minket más országokban – ezek azok a dolgok, amikért érdemes folytatni. Az én célom sem a pénzszerzés már, hanem az, hogy minél több szabad időm maradjon a családom számára. Lassan ezt is sikerül elérnem. Most már például nyugodtan el tudok menni három-négy napra a családdal külföldre horgászni. Ha elérem, hogy nélkülem is megy minden, akkor mondhatom el, hogy jól működik a cég.

Olasz Tímea