Tompa Mihály: A gólyához

Megenyhült a lég, vídul a határ,

S te újra itt vagy jó gólyamadár!

Az ócska fészket megigazgatod,

Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak

Csalárd napsúgár és síró patak;

Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,

Az élet fagyva van s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;

Ne menj a tóra, vértől áradott;

Toronytetőkön nézvén nyughelyet:

Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

Házamról jobb, ha elhurcolkodol,

De melyiken tudsz fészket rakni, hol

Kétségbesést ne hallanál alól,

S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;

Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.

Neked két hazát adott végzeted,

Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol

A bujdosókkal ha találkozol:

Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,

Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,

Kik élünk: járunk búsan, szótlanul;

Van aki felkél és sírván megyen

Új hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,

Szüle nem zokog holt magzat felett,

A vén lelke örömmel eltelik,

Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah ...! hogy ... gyalázat reánk!

Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:

A kidült fában őrlő szú lakik ...

A honfi honfira vádaskodik.

Testvért testvér, apát fiu elad ...

Mégis, ne szóljon erről ajakad,

Nehogy ki távol sír e nemzeten,

Megútálni is kénytelen legyen!

Az embert érő veszteség kimondhatatlan fájdalmáról szól e költemény. Arról a kétségbeesésről, ami az egyént közössége pusztulásakor keríti hatalmába...

A magyarságot a második világháborúban rendkívül súlyos veszteség érte – elég ha a Don-kanyarra gondolunk –, és mégis ennél sokkal fájdalmasabb az, amit 1956-ban, vagy amit az 1848/49-es forradalomkor ért meg a nemzet. E két utóbbi alkalomkor egy emberként kelt föl a magyarság szabadsága érdekében, függetlenségéért. És ez az, ami az elbukás után az emberi vérveszteség keservét még elviselhetetlenebbé tudja tenni: az a tudat, ha nemzetének felemelkedéséről, függetlenségéről kell lemondania. Ezt a kínt közvetíti Tompa Mihály költeménye, azt a csüggedést, amit az 1848/49-es szabadságharc vérbefojtása után érzett a magyarság.

A vers számos sora ma már szállóige lett. Ezek közül leghíresebb a „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk”, de nem kevésbé ismert az sem, hogy „Neked két hazát adott végzeted, /Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!”

Penckófer János