Eldobható…
Nagyszüleim mesélték, hogy az ő idejükben még egy-egy ruhadarab, lábbeli vásárlása is „egy életre” szólt. Napjainkban ez már hihetetlennek, sőt megmosolyogtatónak tűnik. Ma az egyszer használatos vagy eldobható tárgyak korszakát éljük. Az élelmiszerek, ajándék- és használati tárgyak, a csomagolóanyagok, a műanyag flakonok felhasználásuk után már semmire nem jók, eldobhatók.
Ez a mentalitás azután rányomja bélyegét egész életvitelünkre, gondolkodásunkra is. A kisgyerek a megunt játékait, tárgyait kidobja. Nincs már rájuk szüksége. Majd kap helyettük szebbet, jobbat. Ebben a szellemben nő fel, ezt a mentalitást viszi magával. Felnőtt korában majd ugyanilyen könnyedén válik meg feleslegessé vált szüleitől, barátjától, kedvesétől.
Könnyű szívvel dobjuk ki az utcára, hagyjuk sorsukra felesleges terhet jelentő háziállatainkat. Tehetjük: az ő életük nem érték, nem jelent semmit. Eldobhatók. Hasznot nem hajtanak, tehát mehetnek. Az idős szülőt, nagyszülőt „bedugjuk” az öregek otthonába, ahol jó esetben néha-néha meglátogatjuk majd. Ne zavarja az öreg, beteg ember jajgatásával, nyögdécselésével a fiatalokat, akik másmilyen életformára vágynak.
Korunkban a házasság intézménye sem örvend nagy népszerűségnek. Sokkal kedveltebb az élettársi kapcsolat, mert az jóval kevesebb költséggel és kötelezettséggel jár, jóval könnyebben felbontható. Ugyan kinek kell ma a holtomiglan-holtodiglan tartó hűség?!
Sajnos ezt az életformát népszerűsítik az egyes tévéműsorok, a média is. A Big Brotheren és ValóVilágon felnövekvő nemzedék szemében az a nagymenő, az a hős, aki minél gyakrabban váltogatja partnerét. A néha csak szeszélyből elküldött barát érzelmeivel meg mit törődünk. Majd csak túléli, vagy ha nem, legyen az az ő baja. Tesszük ezt könnyedén és minden különösebb megfontolás nélkül, hiszen minden eldobható.
Fóri Sándor
