Egy ember, akinek két családja van

Interjú Tóth László színművésszel

Tóth László a kezdetektől tagja a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színháznak, azaz társaival együtt immár több mint 12 éve igyekszik meghonosítani a magyar nyelvű színjátszást Kárpátalján. A tipikus kárpátaljai magyar színész sorsáról faggattuk a művészt, aki mind feleségét, Máriát, s két csodálatos gyermekét, a 12 éves Szilárdot és a 7 éves Adélt, mind a beregszászi színház társulatát családjának tekinti.

– Amikor az ember fiatal színi főiskolás Kijevben, óriási várakozással tekint a jövőbe. Kijózanító volt, amikor azután Beregszászban szembesültünk a körülményekkel, amelyek között színházat kellett csinálnunk – meséli a kezdetekről Tóth László. – Nem volt hol próbálnunk, minduntalan könyörögnünk kellett, hogy néhány órára bocsássanak rendelkezésünkre egy-egy gyakorta fűtetlen, világítás nélküli termet. Emlékszem, később saját kezűleg vertük szét a válaszfalat két szoba között a mostani színházépületünkben, hogy kialakíthassunk egy nagyobb termet, ahol végre zavartalanul próbálni tudunk. Arról már nem is beszélek, hogy a kilencvenes években egyfolytában könyörögni kellett azért a minimális fizetésünkért is, amivel esetenként fél éve vagy még régebben tartoztak már. De nem adtuk fel, a legtöbben kitartottunk. Persze, amikor az ember fiatal, hajlamos megfeledkezni róla, hogy nem tarthatja fenn a családját a végtelenségig a vidéken élő szülőktől kapott élelmiszerekből. Szerencsére 3-4 éven belül valamelyest normalizálódott a helyzetünk. Amikor ugyanis mindenek ellenére elkezdtünk előadásokat csinálni, amelyek iránt igen jelentős volt az érdeklődés, akkor lazult némileg a körülmények szorítása is.

– Mi tette sikeressé és valóban egyedivé a beregszászi színházat?

– A körülmények véletlen (vagy éppen direkt?) alakulása tette azzá a társulatunkat, ami. Nem szeretnék nagy szavakat használni, de tény, hogy csak itt, Kárpátalján alakulhatott ki egy olyan közösség, amilyenné minket kovácsoltak a helyi adottságok, amilyenné mi kovácsoltuk magunkat rendezőnk, Vidnyánszky Attila vezetésével.

– Mégis, mi az, amit művészi, szakmai nyereségként könyvelhet el?

– A társulatnál töltött idő egészét a nyereség rovatba sorolnám, hiszen az egyes előadások, szerepek mellett fontos volt mindaz, amit az évek során átélhettünk: fontosak voltak a találkozások, szakmai tapasztalatcserék a különböző fesztiválokon, a más színházakkal színpadra vitt közös produkciók. Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy van még hová fejlődnöm, s dolgozhatnék még intenzívebben is, hiszen van, amire nem tehetünk szert az eljátszott szerepek tapasztalata révén, van, amit csak még több munkával érhetünk el. Ebből fakad azután, hogy nincs is olyan szerepem, amellyel szakmai szempontból tökéletesen elégedett volnék, csak olyan, amelyben jól érzem magam. Kronológiai szempontból visszafelé haladva ilyen A Pityu bácsi fia című darabban Jani szerepe, a Tótékban a tűzoltó Tót, de említhetném a Csehov-egyfelvonásosokból készült előadásunkat, Beckett Godot-ra várva c. drámáját, vagy a Sólyompecsenyét, amelyet éppen most játszottunk ismét Ungváron a magyar kultúra napja alkalmából.

– Már évek óta Beregszászban él, mégis szinte süt önből a szülőfaluja, Bátyú, de még inkább a szülői ház iránti szeretet...

– Alakulhat úgy is az életem, hogy egyszer majd egy nagyvárosban kell élnem, de biztos, hogy sohasem leszek urbánus. Mindig is vidéki gyerek maradok, mert ez belülről fakad. S valóban, nem pusztán a szülőfalumról, Bátyúról van szó, hanem a szüleimről, a szülői házról. Azért vágyom mindig haza, mert szükségét érzem, hogy együtt legyek a szüleimmel, a családdal, hogy érezzük egymás jelenlétét.

– Időben közeledve a mához elmondható, hogy 2005 kísértetiesen ugyanúgy alakult az ön és az egész társulat számára, akár az előző esztendők: sok szerep, előadás és siker, viszont a színház továbbra is a megszűnés határán egyensúlyozott.

– Valóban, jelenlegi helyzetünk kísértetiesen emlékeztet a kezdeti, 1993-as állapotokra, mégsem vethetjük össze az akkori s a jelenlegi viszonyokat. Szakmai fejlődésünk, s a társulat fejlődésének eredményeként ma már rendezőnk, Vidnyánszky Attila Beregszász mellett Debrecenben, Budapesten is rendez, s mi magunk is a különböző produkciók kapcsán mind több magyarországi előadásban veszünk részt. Mindez egy bizonyos fokig létbiztonságot nyújt számunkra, s a szakmai fejlődésünket is nagyban szolgálja. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a ránk háruló mind több feladat annak az utánozhatatlan hangulatnak, annak a bensőséges műhelymunkának a rovására megy, amely korábban társulatunkat jellemezte. Emlékszem, kezdő színészekként hosszú napokat, heteket töltöttünk egy-egy darab elemzésével, megbeszélésével, mielőtt megkezdődött volna a tulajdonképpeni próbafolyamat. Manapság viszont elfoglaltságunk miatt egyre kevesebb idő jut az ilyesmire, amit sajnálok, mert tovatűnni látszik az a családias hangulat, amit annyira szerettem.

– Úgy tűnik, mintha az ön számára a társulat egyfajta második család lenne...

– Aminthogy valóban az is. Bár a külföldi fellépések, szerepajánlatok pozitív visszajelzésként hatnak, úgymond, valóban jó, amit csinálsz, máshol is szükség van rád, mégsem pótolhatják azt a biztonságérzetet, azt a megnyugtató hátteret, amit az a tudat ad, hogy mi egy egységes társulat vagyunk itt, Beregszászban. Ez továbbra is egy biztos pontot, egy bástyát jelent a mindennapok bizonytalanságai közepette, ami nélkül elveszettnek érezném magam. Úgy is fogalmazhatnék, hogy van, akinek egy családja van, nekünk viszont egyszerre kettő adatott. A színház nem olyan munkahely, ahol kényszerből kell letölteni a nyolcórás munkaidőt, azután pedig haza lehet menni, megfeledkezve mindenről. Ez hivatás, amit az ember élvez és szeret, azaz bizonyos értelemben ugyanolyan, akár a család – mind a két helyen otthon kell lenni.

solt