Sass Lajos: Kígyóstól Nevianszkig

Sass Lajos bácsi a maga 98 évével a beregszászi járási Kígyós legidősebb lakosa. Küzdelmes életet mondhat magáénak: 1908. október 18-án született az egykori Osztrák-Magyar Monarchia idején. Átélte a Monarchia széthullását, a csehszlovák érát, majd az első bécsi döntés után következő boldog éveket ismét Magyarország állampolgáraként. Aztán jött 1944, az orosz bevonulás és a láger. Az alábbiakban élettörténetének ezt a részét mutatjuk be, emlékezve a magyar férfiak 62 évvel ezelőtti elhurcolására.

- Lajos bácsi hogyan emlékszik vissza az orosz bevonulásra, az elhurcolásokra?

- 1944. október 26-án jöttek be Kígyósra az oroszok, és már rögtön azon a héten vitték az embereket a jánosi reptérre dolgozni. November 26-án elvittek bennünket Beregszászba, ahol a mostani 5. számú iskolában gyűjtötték össze a férfiakat. November 30-án gyalogmenetben Szolyvára indítottak bennünket, onnan pedig pár nap múlva Turkára. Ott az egyik orosz katona lehúzta a lábamról a jó téli csizmámat, adott helyette egy olyat, aminek az egész sarka a lábfejéig le volt szakadva.

Az elosztásért felelős főnök a rabok között egy Bakos József nevű falubelim volt, vele különösen embertelenül bántak el az oroszok. Tekintélyes ember volt, első ránézésre tiszteletet parancsolt. Éppen Turkáról hajtottak bennünket egy másik faluba, hát ahogy mentünk az úton, közvetlenül mellettük folyt egy tiszta vizű patak. Bakos József megszomjazott, lehajolt az ivóbádogjával, hogy vizet merítsen. A katona meglátta ezt, és addig verte a hátát puskatussal, hogy már estére vért köpött. Hogy utána mi lett vele, nem tudjuk, többet soha nem láttuk. Mindezt egy kis vízért...

Turkáról Szamborba hajtottak bennünket. Egy istállóban, a csupasz földön aludtunk. Innen Novij Szamborba vittek, majd december 16-án bevagoníroztak bennünket és elindultunk az ismeretlenbe. Egész úton összesen háromszor kaptunk enni. Január 7-én érkeztünk meg Nevianszkba, összesen voltunk vagy 1200-an. Jött egy magas szovjet tiszt, bottal a kezében, és elkezdett oroszul beszélni. Sokan nem értették, de én igen, mert régebben a cseh hadseregben megtanultam csehül. Mondja a tiszt, hogy aki gyengének érzi magát, az menjen vissza a vagonba, jön mindjárt értük egy teherautó, ami beviszi őket a lágerbe, mert még három kilométert kell gyalogolni. Mi elindultunk gyalog, de aki odaállt várni a teherautót, azokat mi többet sose láttuk viszont.

- Mit élt át a lágerben?

- A lágerben rengeteget dolgoztattak bennünket. Mivel tudtam csehül, brigadéros lettem. Voltunk 67-en abban a brigádban. Vittek gyárba és a közelben lévő kaolinbányába is dolgozni. Legtöbbet a nevianszki lágertől úgy 5-6 kilométerre található erdőkben dolgoztunk fakitermelésen. Munka mindig volt elég, étel viszont nem. Reggel, délben és este húsz deka kenyeret kaptunk. Sokan betegek lettek az éhségtől, vagy meghaltak.

A lágerparancsnokunk egy budapesti ügyvéd, Gojtény Imre volt. Egyszer behívatott az irodába. Mondja nekem, hogy a brigádból egy embert válasszak ki és hagyjam otthon a lágerben. Van a halottaskamrában 83 ember, ott kellene fűteni, mert komisszió fog érkezni. Azt is mondta még, hogy kedvezményként ez az ember szabadon mehet majd a konyhára enni. Először a sógorommal, Csok Bélával akartam jót tenni, aki nagyon gyenge volt. Mondom neki a feladatot, de ő nem vállalta. Végül a szomszédom, Béni bácsi vállalta el a munkát. Megmutattam neki a helyet, meg elmagyaráztam, mit kell tennie. A halottaskamrában volt egy két és fél méter hosszú kemence, ezt kellett fűteni birjuzovkával (fehér nyírfa). Mellette álltak egymásra felpakolva a halottak, meztelenül. Mindnek a nyakában egy cédula függött spárgán, ráírva a neve, születési helye.

Béni bácsi három hétig tüzelt a kamrában, de a komisszió még mindig nem jött. Egy éjszaka aztán úgy két óra körül jött és felkeltett, aztán mondja, hogy nagy baj van: összedőlt a halottkupac. A melegtől azok a fagyos emberek kiolvadtak és összedőltek keresztbe-kasba. Reggel jelentettem a történteket a lágerparancsnoknak, majd kimentünk dolgozni. Estére, amikor hazaérkeztünk, megtudtuk, mi történt. Egy szamoszvállal beledobták a halottakat egy domboldalon vájt tömegsírba. Akinek kilátszott valamije a gödörből, azt egy orosz katona lábbal taposta le, majd jött egy százas traktor és rájuk nyomott 4-5 mázsa földet. Mester Sándor bácsiban, aki szintén falubelim volt, mély nyomot hagyott ez az iszonyat. Most is meg tudnám mondani, hol van az a tömegsír...

- Mikor engedték el a fogságból, hogyan érkezett haza?

- 1946 telén engedtek haza. Meztelenre vetkőztettek, majd mosdani küldtek bennünket. Ezután bevittek egy helyiségbe, ahol a fronton összeszedegetett nadrágokat, köpenyeket osztottak ki nekünk, mindegyik tiszta vér volt. Erről nem jó beszélni, még rágondolni sem. Az otthoni ruháinkat soha nem kaptuk vissza. Karácsony szombatjára érkeztem meg három másik kígyósival együtt, keserves körülmények között, éhezve, betegen és legyengülve. Huszonhat hónap után otthon voltam.

- Hogyan alakult további életútja?

- A láger után egy ideig itthon voltam a családdal, majd bejött a "Prudhus", a mai napig nem tudom, hogy ez mit jelent. Menni kellett a hegyekbe rönköt hordani. Dolhára hordtuk lefelé a fát, hét hétig voltam ott, majd megszöktem, mert nem bírtam az egészet. 1947. március 15-én megalakult Kígyóson a kolhoz, mely 1952-ig önálló volt, ezután összecsapták Kígyóst, Nagybereget, Beregújfalut meg Remetét, és lett egy egységes kolhoz, itt kezdtem el dolgozni. Később Beregszászban traktoriskola nyílt, hat hónapig tanultam 17-18 éves fiatalokkal, de itt sem hagytak nekem békét. Egy nap az iskolaigazgató, egy Kudin nevezetű nyugdíjas harckocsizó ezredes behívatott magához. Mondja nekem, hogy levelet kapott a kolhozelnöktől, mely szerint Sass Lajost ki kell dobni az iskolából, mert a magyar világban csendőr volt. Ez hazugság volt, mert én soha nem voltam csendőr. Szerencsére nem dobtak ki, az igazgató mellettem állt.

Az iskola után 11 évig vezettem traktort. Ez nagyon kemény munka volt, sokszor huszonnégyóráztunk. Egy idő után otthagytam ezt a munkát, és beszerző lettem a kolhozban. Bár rég elértem a nyugdíjkorhatárt, nem tétlenkedem, most is dolgozgatok. De azokra a szörnyűségekre nem szívesen emlékszem vissza...

Fischer Zsolt