Horkay Sámuel: Minden ide köt, még a nehézségek is

2007. december 14., 09:00 , 361. szám
A városi tanács aranybányaügyben beperelte a megyei tanácsot

December 12-én ünnepelte 60. születésnapját Horkay Sámuel gépészmérnök, a KMKSZ Beregszászi Alapszervezetének elnöke, a városi tanács frakcióvezetője, főiskolai és gimnáziumi tanár, a református egyházközség presbitere. A kerek évforduló kapcsán kérdeztük kalandoktól sem mentes életéről a sokak által ismert, mindig jó kedélyű, fiatalos tanár urat.

– Nagyszőlős református lelkészének fiaként milyen volt a gyerekkora?

– Édesapám felmenői az 1700-as évek közepétől református lelkészek voltak, főleg a történelmi Zemplén megyében. A Horkay család Gömör vármegyéből rajzott ki, arrafelé ma is sok Horkay él. Édesapám, Horkay Barna a mai Kelet-Szlovákiában lévő Kistárkányban született. Sárospatakon tanult, Munkácson volt segédlelkész és 1935-ben választották meg nagyszőlősi lelkésznek.

Édesanyám, Törzsök Doloróza egy battonyai családban született, anyai nagyapám polgári iskolai tanár volt. 1947-ben születtem harmadik gyerekként, édesapámat születésem előtt két hónappal elhurcolták a szovjet hatóságok. Nyolc évet töltött el politikai elítéltként az Ohotszki-tenger közelében lévő Nekszikán lágerében, köztörvényes bűnözők, főleg gyilkosok között. Az elviselhetetlen körülmények miatt sokan meghaltak, ő a hitének köszönhette, hogy túlélte.

1955 szeptemberében jött haza, amikor én már nyolcadik éves voltam. Azokat az éveket nagyon nehéz volt átélni: kiraktak minket a parókiáról, Nagyszőlősön 9 helyen laktunk albérletben, édesanyám politikai elítélt feleségeként sehol, még a kolhozokban sem kaphatott munkát. Sokat voltunk betegek. Édesanyámat kétszer is megműtötték. Ezalatt az idő alatt sokat voltunk ismerős családoknál Gecsében, Akliban, Feketepatakon, de a legtöbbet itt Beregszászban, az Arany János utcában a Gácsi családnál, akiknek a fiuk lágerben maradt 18 évesen. Az édesanyám szerencsére meggyógyult, az apám is hazajött, és született még három húgom.

– Hogyan kerülhetett be egy politikai elítélt fia a hatvanas évek közepén egy szovjet egyetemre?

– Nem volt egyszerű, itt Kárpátalján semmi esélyem se lett volna, még komszomol sem voltam. Az akkori nagyszőlősi magyar középiskolában érettségiztem, és Észtországban, a Tallinni Műszaki Egyetemre felvételiztem, 1970-ben szereztem diplomát a gépészmérnöki karon, gépgyártás-technológiai szakon. Három évet dolgoztam üzemmérnökként az észtországi Pärnu városában egy élelmiszeripari gépgyárban.

– Miután hazaköltözött, hol dolgozott Kárpátalján?

– A honvágy miatt jöttem haza 1973-ban. 1974 nyarától a Beregszászi Rádiógyár munkatársa lettem a gyár megszűnéséig. Ott különböző beosztásokban dolgoztam, a legtöbbet a szerszámtervező csoport vezetőjeként. A gyár megszűnését követően a beregszászi Merkurij Kft. munkatársa lettem. Jelenleg óraadó tanár vagyok a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán és a Beregszászi Bethlen Gábor Gimnáziumban.

– Hogyan került kapcsolatba a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséggel?

– Kevesen emlékeznek rá, hogy Fodó Sándor is Észtországban, Tartuban tanult, őt még azokból az időkből ismertem. Talán ennek is köszönhetően 1989. február 26-án a KMKSZ alakuló ülésén én is ott voltam. Előbb járási elnökségi tagnak választottak, majd alapszervezeti alelnöknek. Beregszászban nagyon sajátosan szerveződött a KMKSZ 1994 után, volt kilenc-tíz vállalati, iskolai alapszervezet, amelyek legtöbbjében 1997-re már semmilyen élet nem folyt. 1997. november 3-án alakult meg az egységes Beregszászi KMKSZ-alapszervezet, amelynek kezdettől máig én vagyok az elnöke. Együtt vállaltuk fel a közös ügyet azzal a körülbelül kéttucat aktivistával, akiknek köszönhető mindaz, amit elért a KMKSZ Beregszászban.

– A városi tanács KMKSZ-frakciójának elnökeként mit tart most Beregszász legégetőbb megoldandó problémájának?

– Ebben a városban nagyon sok sürgősen megoldásra váró problémát fel lehet sorolni, de talán a legnagyobb veszélyt most az jelenti, hogy egy kijevi cég nehézfémeket szeretne bányászni a várost félkörívben övező festői hegyek és dombok területén (517 hektáron!). Most el kell dönteni, hogy nehézfémbányákat vagy szőlészetet és turizmust szeretnénk Beregszászban, mert a kettő nem megy együtt. Az említett vállalat kérelmét a városi tanács egyhangúlag elutasította, de a megyei tanács megszavazta, formai hibákat is elkövetve: az illetékes megyei bizottságok a kérelmet nem véleményezték. A KMKSZ a muzsalyi példából okulva nem akar bányákat. Az Egyesített Szociáldemokrata Párt és annak kárpátaljai magyar elkötelezettjei fennen hangoztatták, hogy nem lesz környezetszennyezés, fejlődésnek indulnak a környékbeli falvak és munkahelyek jönnek létre. Hogy ebből mi valósult meg, mindenki tudja. A december 7-i városi tanácsülés a megyei tanácsot bíróságra adta, amit az egyik zöld párti képviselő kezdeményezett a mi frakciónkkal egyeztetve. Nagy a veszély, hisz ha megkapják az első fúrásokhoz a licencet, akkor már lehet, hogy nem is kell a városi tanács engedélye, de ha egy ügy bírósági eljárás alatt áll, automatikusan "jegelve" van, ezért választottuk ezt a megoldást, amivel időt nyerhetünk.

– Mit tart fontosnak elmondani családja tagjairól?

– Feleségem, Zsuzsa alapító tanára a beregszászi magyar gimnáziumnak, magyartanár, harminckét éve vagyunk házasok. Gyerekünk nincs, de van egy keresztfiam, akinek úgy adódott, hogy egyéves korától apja helyett én voltam az apja. Ma már felnőtt ember, zenetanár.

55 év lelkészi szolgálat után 1985-ben Magyarországra áttelepültek a szüleim és velük a család egy része. Mi a nővéremmel a mai napig itt élünk Kárpátalján, a nővérem Tiszakeresztúrban. Azért maradtam Kárpátalján, mert itt születtem, itt nőttem fel, minden ide köt, még a nehézségek is. Nem tudnám máshol elképzelni az életemet.

Édesapám még Magyarországon is szolgált nyolc évet, megkapta a gyémántdiplomát és a címzetes teológiai tanár címet is. 96 éves korában halt meg, de a halála előtti évben is volt még ötvenhat szolgálata.

– Ha újra kezdhetné az életét, másként csinálna-e valamit?

– Ha ugyanilyen körülmények között születek, növök fel és élek, azt hiszem, a lényeges dolgokon nem változtatnék.

Badó Zsolt