Hol vannak az igazi magyarok?

Kitekintő

2008. május 9., 10:00 , 382. szám

Az emlékezetes népszavazás óta meglehetősen kevés szó esik Magyarországon a határon túli magyarokról. A 90-es évek elején viszonylag rövid ideig ráeszmélt az anyaország, hogy mi is létezünk. Aztán politikai eszközzé váltunk. Egy, a Szabolcs Online hírportálon közölt olvasói levél végre ismét rólunk szól. Íme:

"Az elődeik védték a hajdani Magyarországot az ellenségtől. Szépapáik harcoltak a magyar honért, hogy ne vesszen el a haza, és most ukránoknak nevezzük utódaikat. Egy kedves ismerősöm kért meg, hogy vigyem el szüleihez. Mivel hétvége volt, szívesen eleget tettem a kérésének. Mondtam, hogy akkor gyere, megyünk Ukrajnába. Kissé szomorú hangon erre, így válaszolt: "Én Kárpátaljára megyek." Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy mit mondtam. Amit mi Ukrajnának nevezünk, ott is magyarok élnek. Őseink közösek, testvérek vagyunk. A trianoni béke szakította el őket az anyaországtól. Azóta 88 év telt el, de magyarul beszélnek, magyarnak vallják magukat.

Átlépve a határon, Beregszászt elhagyva, a muzsalyi szőlőhegy mellett haladtunk el. Hamar megérkeztünk a kátyúkkal szabdalt úton Váriba. Magyarul köszöntöttek, összefutottak, hogy üdvözöljék a magyar vendégeket. A lakás falán keresztszemes házi áldás, a polcon magyar nyelvű Biblia állt. Szívüket-lelküket kitették a háziak. Bepillantást nyerhettem egy család életébe. A férj és a feleség becsesnek nevezik egymást. A gyerekek az édesanyát és az apukám szavakat használják szüleik megszólításánál. Ebéd előtt az a megtiszteltetés ért, hogy én imádkozhattam az asztalnál. Az étel elfogyasztása után jött a falu bemutatása, az árvízi emlékek. Legfőbb büszkeségük a Rákóczi-történet és a templom, mely messziről hirdeti az utazónak, erre van Mezővári. Pár órát tölthettem a Borzsa folyó mellett, s közben tanultam. A kárpátaljai magyarok dolgos emberek, vallásosak, vendégszeretők. Tisztelik egymást. Hazaindulásunkkor jött a búcsú pillanata. Erős kézfogások, kedves puszik. Az integető kezeket most is magam előtt látom.

Ha tehetném, sorra ölelném valamennyiüket. Megmaradtak magyarnak, embernek. Mi meg sokszor embertelenek vagyunk, gonoszak, pedig a saját hazánkban élünk. Nem értékeljük, nem becsüljük egymást és az anyanyelvet sem. Ha legközelebb Beregsuránynál átlépem az országhatárt, tudni fogom, hogy Kárpátaljára megyek, elszakított testvéreimhez, akiktől magyarságot tanulhatok.

Patak Gábor, Gulács"

Eddig a levél. Az íráshoz a hírportál egy "rákattintós" közvélemény-kutatást csatolt, amelynek kérdése: Ön szerint az anyaország eleget törődik az elszakított területek magyarjaival?

Az eredmény önmagáért beszél: Igen 13,61% Nem 86,39%

pp