Tévé

Csendesen éldegéltek. Szinte eseménytelenül. És gyermektelenül. Anyó annak idején kétszer is elvetélt. Többször nem próbálkoztak. Nem lehetett. Egyikük végig egy étkezdében mosogatott, a másikuk végig vasesztergályozott.

Szerény nyugdíj. De különösebb igényeik nem voltak. Tördelték a napokat. A napok pedig szelíden és észrevétlen átlépegettek rajtuk.

Anyó a nyugdíj mellett piacolt. Bérmunkában. Filléres ruhaneműt árult. Egy ismerősnek, csekélyke jutalékért. Apó a két szívinfarktus után ritkán mozdult ki a lakásból. A tévé volt az egyetlen szórakozása, szenvedélye.

Aranylakodalmukat sem ülték meg. Minek, kivel? A sors viszont nem feledkezett meg a jubileumról. Súlyos "ajándékot" hozott: apó mindkét szemére megvakult. Hályog. A műtétre a kora miatt sem vállalkozott, az orvosok sem erőltették.

Idővel hozzászokott a sötétséghez, a lakás éleihez, görbületeihez. Anyó etette, fürdette. Hetente háromszor rácsukta az ajtót, s indult az olcsó pólókkal, pulóverekkel, fuszeklikkel a bazárba.

Apótól, annak nyolcvanadik születésnapja közeledvén, megkérdezte: mit szeretne, minek örülne? Gyümölcsnek, édességnek? Egy tévének! Tévének? De hiszen van már egy! Meg aztán amúgy se... szóval... hisz nem látja, nem lát semmit.

De az öreg megmakacsolta magát. Igenis egy új tévét szeretne. De olyan távirányítósat! Mert ilyen távkapcsolója a mostani, régi készüléknek nincs. S nem tud rajta állomást váltani, mert soha nem találja a gombokat. De egy távirányítós!

Amit a fotelből, kényelmesen...

Spórolt pénz az áruházba, tévé a lakásba. A legolcsóbb, kisképernyős. De távirányítós! A vak öreg szinte kivirul, belepirosodik az örömbe. Egész nap a fotelben ül és váltogatja a csatornákat. Egy kerek hétig.

...Amikor anyó a bevásárlásból hazatért, a készülékből a soros reklám bömbölt. Mert az utóbbi időben az öreg hallása is rohamosan romlani kezdett.

De apó már nem élt. Örökre elszenderült a fotelben. Élettelen szemeivel a képernyő irányába meredt. Ujjai rádermedtek a távkapcsolóra...

Gerzsenyi András