Kányádi Sándor a főiskolán
Addig vagyunk magyarok, amíg magyarul beszélünk
Kányádi Sándor erdélyi költővel találkozhatott Beregszász és környéke irodalomkedvelő közönsége a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán december 16-án rendezett író-olvasó találkozón. A rendezvény résztvevői egyben megemlékeztek Bendek Elekről, a nagy mesemondó születésének 150. évfordulója alkalmából.
A neves költőt, aki idén töltötte be nyolcvanadik életévét, s akinek versein immár a harmadik nemzedék nevelkedik a magyar irodalom szeretetében, Orosz Ildikó, a főiskola elnöke köszöntötte a főiskola épületének Törökbálint termében. A szónok emlékeztetett, hogy a magyar nyelv évéhez kapcsolódó rendezvények keretében a főiskolán Benedek Elekről is megemlékeznek. Ennek kapcsán az oktatási intézmény pedagógiai tanszékének szervezésében valamennyi tanító- és óvodaszakos diák meséket tanult meg, amelyeket azután a leendő pedagógusok előadtak a vidék óvodáiban és iskoláiban. A mesék nyomán a gyerekek rajzokat készítettek, s ezekből most kiállítást szerveztek a főiskolán.
A vastapssal fogadott Kányádi Sándor előadásában mindenekelőtt Elek apóra emlékezett, akinek születése 150. és halála 80. évfordulóját méltatjuk idén. "Elek apó példája azért felemelő, mert ő emelt föl minket" – jelezte a költő, emlékeztetve arra, hogy a nagy mesemondó a trianoni békeszerződés után mindjárt hazaköltözött az elszakított Erdélybe, s ott az életéből még hátralévő nyolc évet azzal töltötte, hogy gyermeklapot szerkesztett Cimbora címmel az egész Kárpát-medence számára. Ugyancsak ő volt az, aki elsőként kezdeményezte szülőföldjén az író-olvasó találkozók megrendezését, amit a nemzetiségi lét kívánt meg. Ezt a kettős hagyományt folytatta a múlt század ötvenes éveiben alakult, s ma is megjelenő Napsugár című kolozsvári gyermeklap szerkesztősége, amelynek Kányádi Sándor majd fél évszázadon át volt a szerkesztője. A nemzetiségi létben a szellemi anyagcserére nem volt más lehetőség, mint a színház, az istentisztelet és az író-olvasó találkozó – jelezte Kányádi Sándor.
Elek apó emlékének megőrzésére Kányádi Sándor emlékkutak felállítását kezdeményezte Nagykovácsiban, Budán, Sopronban és Székelyudvarhelyen is. Ezt jobbára az irodalmi díjaival járó pénzjutalomból s olvasóinak támogatásából létrehozott alapítvány segítségével sikerült megvalósítania a költőnek – mint ironikusan megjegyezte, azért, nehogy a magyarországi adófizetők pénze bánja mindezt.
Azután óhatatlanul Kányádi Sándorra, a költőre terelődött a szó. "Azt hiszik, hogy egy költővel találkoznak? Ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit. A költő egy olyan foglalkozás, hogy csak az illető halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt életében, aminek ő is hitte magát olykor. Ha majd az unokák, a dédunokák érdemesnek tartanak kézbe venni valamit abból, amit írtam, akkor mondhatják el, hogy egy igazi költővel találkoztak az őseik Beregszászon" – okította tréfásan a Nagygalambfalván született költő a lelkesen figyelő beregszászi közönségét.
Csak a jóhiszemű kételkedés viszi előre a világot, s a költészet nem más, mint állandó hiányérzetünk ébren tartója, hangsúlyozta az idős mester. "Arra a hiányérzetre gondolok, ami a Fönnvalót gyötörhette a hetedik napon, amikor végignézett a művén és rájött annak itt-ott föllelhető tökéletlenségeire. Tehát a költészetnek szerintem az a dolga, hogy felfedezze az emberben, a környező világban meglévő hiányosságokat, s azon valamennyire javítson" – mondta.
Kányádi Sándor szerint többek között a nemzeti lét is meghatározza azt, ki, hogyan viszonyul a vershez. Mint rámutatott, a nemzetiségi létben élők között sokkal másabb tartalmak kerülnek a versbe "a különböző életérzés-frontbetörésekkor". Egy egyszerű szerelmes vagy istenes verset másképpen hallanak Magyarországon, mint Erdélyben, a Felvidéken vagy Kárpátalján, mondta.
Igen fontos dolgokat tudhattunk meg ezen a délutánon magunkról is. "Az önirónia, vagyis az önmagunkon is mosolyogni tudás tudománya a felnőttség egyik jele. Akiben nincs meg ez a tudomány, hogy a saját együgyűségét, szamárságát is ki tudja nevetni, se mint egyén, se mint etnikum, se mint nemzet nem felnőtt." Ezen az észrevételen mindnyájunknak jó volna elgondolkodnia.
Isten éltesse még száz évig, búcsúzott Kányádi Sándortól a beregszászi közönség.
szcs
