Az utolsó kuruc országgyűlés színhelye

A Kárpátokból az Alföldre igyekvő Borzsa folyó a Nagyszőlősi járás északnyugati határán lép ki a síkságra, miután jókora kanyart ír le a rónaság fölé emelkedő Helmec-hegy lábainál. A magaslat tövében terül el a 3502 lelket számláló, mondhatni teljes egészében magyarlakta község, Salánk, melyet autóbuszjárat köt össze mind a 18 km-re eső járási központtal, mind a viszonylag közeli Beregszásszal, a falut a külvilággal összekötő legfontosabb kapocs pedig nem más, mint a Nagyszőlős és Komlós-kitérő között húzódó keskeny nyomtávú vasútvonalon közlekedő "kisvonat".

Ha a kövek mesélni tudnának

Miről is mesélhetnének a hegy, valamint a lábainál fekvő település templomainak a kövei? A hagyomány szerint már az 1241-1242-es tatárjárás előtt is állt egy helység a mai község határában, Bacsófalva, ám ez, ha létezett, a tatárdúlás áldozatául esett. A pusztává lett területet azután a Gutkeled nemzetségből származó Thyba fia Miklós nyerte adományként V. István királytól, a XIII. század utolsó harmadában, s a nemzetség Szamos-menti ősi birtokairól ideérkező telepesek építették fel Salánk, Feketepatak és Magyarkomját községeket. Salánk neve személynévi eredetű, s vagy a török eredetű Csalán, vagy a Salamon névből ered.

A betelepülést követő évszázadokban a Gutkeled nemzetségből kerültek ki a település földesurai, majd a Barkóczyakra, azután pedig a Károlyiakra szállt a birtok. Közben elérkezett 1703 májusa, s az Esze Tamás és Kis Albert vezetése alatt gyülekező kurucok a hagyomány szerint a salánki nagyerdőből indultak el Verecke felé, hogy találkozzanak a lengyelországi emigrációjából hazatérő II. Rákóczi Ferenccel. A szabadságharc első évében 26 salánki lakos állt be a Nagyságos Fejedelem zászlai alá, köztük hárman a híres testőrgárda, a palotások soraiba kerültek, s a későbbiekben is megannyi helybeli kuruc harcolt becsülettel a nemzeti függetlenségért. 1711. február 11. és 18. között pedig Salánkon, Barkóczyné Koháry Judit kastélyában tartották meg Rákóczi utolsó országgyűlését, innen indult el a vezérlő fejedelem Lengyelország, s egyúttal a második, immár élethosszig tartó száműzetés felé. Ám noha a szabadságharc véget ért, a kuruc szellem nem tűnt el a salánkiakból, 1848-ban 207 helybeli lakos állt be nemzetőrnek, akik jó része az Északkeleti-Kárpátok hágóinál harcolt a Galíciából betörő császári és cári csapatok ellen.

Az 1867-es kiegyezés után megindult gazdasági fellendülés eredményeként, 1912-ben Salánkot is elérte a vasút, ám a XX. század következő évtizedei már nem sok örömre adtak okot. Következett a két világháború, valamint – 1944 novemberében – a "málenykij robot", mely utóbbi során 105 munkaképes korú férfit hurcoltatott el a faluból a szovjethatalom, akik közül 59-en odahaltak.

Fogságban Szkotarszkén és Sztalinovban

– 1924-ben születtem, a helybeli kisbíró családjában, és húszéves voltam, amikor elvittek a "háromnapi munkára" – emlékezik vissza a "láger" egyik túlélője, a falu egyik legidősebb lakosa, a 86 éves Tóth Pál. – Szolyván keresztül Szkotarszkéra kísértek minket a szovjet katonák, ahol fahidat kellett vernünk egy hegyi folyó fölött. Nagy tábor volt, laktunk benne vagy ötszázan, s fűtetlen barakkokban helyeztek el bennünket, amelyekben még csak fekhely sem volt, a puszta földön aludtunk. Az eleség? Épphogy éhen nem haltunk. Naponta általában kaptunk 60 deka kenyeret meg valami levest, amiben minden volt, csak jó nem, s olyan nap is akadt, amikor egyáltalán nem kaptunk ennivalót, étlen-szomjan kellett dolgoznunk, s ha nem bírtuk a nehéz munkát, a katonák veréssel "buzdítottak" minket dologra. A tábor parancsnoka meg azt mondta nekünk: "Dögöljetek meg, magyarok, mi is ezt éltük át." És mi hullottunk is, nem múlt el úgy nap, hogy ne haltak volna meg emberek az éhségtől meg a kimerültségtől.

A híd felépítését követően aztán a Donyec-medencébe, a hatalmas, mintegy 10 ezer foglyot befogadó sztalinovi gyűjtőtáborba hurcoltak bennünket. Négy napig utaztunk a marhavagonokban, miközben sem enni, sem inni nem kaptunk, csak a vasúti kocsiba bekerült havat ettük, hogy egy kicsit csillapítsuk a szomjúságunkat. Azután megérkeztünk Sztalinovba, ahol egy kaszárnyában helyeztek el minket, ahol legalább már kaptunk fekhelyet, de az étkezés semmivel sem volt jobb, mint Szkotarszkén. A munka? Szénbányában dolgoztunk, én is térdig vízben állva, csákánnyal fejtettem a szenet, s nem akadt nap, hogy ne történt volna sújtólégrobbanás, volt, hogy százan is odahaltak. Én viszont, hál’ Istennek, életben maradtam, s egy évi bányamunka után hazakerültem, de csak 45 kilót nyomtam, így jó időbe telt, mire úgy feltápláltak, hogy munkába tudjak állni. A Salánki Erdészetben helyezkedtem el mint fogatos, s ott dolgoztam le munkás éveimet. Közben megnősültem, született öt gyermekem, s már van hat unokám és ugyanannyi dédunokám.

Megélhetés: a földtől a kisvállalkozásokig

De hogyan telnek ma a sok tragédiát megélt nemzedék leszármazottainak mindennapjai?

– A megélhetésről szólva, a legtöbb munkaerőt a mezőgazdaság köti le, a lakosság fele a földből próbál megélni – tájékoztat Barta Szilárd, a Salánki Községi Tanács földmérője. – A kolhoz felosztásakor átlagosan kéthektáros parcellákat osztottak ki a gazdaság volt munkásainak, emellett pedig a közalkalmazottak is kaptak 50 árat, amennyiben igényt nyújtottak be rá. A gazdák 90 százaléka maga műveli meg a földjét, mert elég sok mezőgazdasági géppel rendelkeznek, több mint 120 traktor és mintegy 15 kombájn van a lakosság birtokában, csak persze, nálunk is gondokat okoz az üzemanyag, a műtrágya meg az alkatrészek magas ára. A kisgazdák mellett pedig 12 farmer is található a faluban, akik átlag 5-10 hektáros kisbirtokokkal rendelkeznek, bár akad egy 100 hektáron gazdálkodó farmer is. A megtermelt szemes terményt viszont nem viszik a piacra, ehelyett a jószággal etetik fel azt, illetve helyben értékesítik a nem túl nagy feleslegüket, mert tavaly a jégverés, az idén pedig a belvíz miatt gyenge lett a termés, és nagy igény van a szemesekre. Az idei tavaszig sokan adtak el malacot, de azután nagyon leesett a jószág ára, nem éri meg eladni, tartani az anyaállatokat, ezért inkább levágják a kocákat. Terjedőben van viszont a fóliaházi zöldségtermesztés.

Sokan vállalnak munkát külföldön, illetve Ukrajna belső területein, építkezéseken dolgoznak Magyarországon, Szlovákiában, Oroszországban, Kijevben, valamint a Krímen. Nyugat-Európában viszont csak egy-két helybeli lakos dolgozik. Rajtuk kívül 10-15 salánki helyezkedett el a beregszászi, mintegy harmincan pedig a nagyszőlősi gyárakban, s munkaalkalmat teremt a Salánki Erdészet, a szezonálisan működő helybeli téglagyár, az ugyancsak a község területén található, játékfestéssel foglalkozó Mital ua Kft. is. Emellett pedig 30-40 kisvállalkozó – bodnárok, asztalosok, boltosok – is próbálja megcsinálni a maga szerencséjét.

Jurtatábor, íjászkör

A falu évek óta híres az itt megrendezett, újabban Salánki Mikes Kelemen Alkotótábornak nevezett jurtatáborról, valamint az itt működő történelmi íjászkörről.

– Hogy is indult be a jurtatábor? – tekint vissza a közelmúltba Kész Barnabás helybeli történelemtanár, a jurtatábor és az íjászkör vezetője, a KMPSZ Nagyszőlősi Regionális Szervezetének az elnöke. – 1994-ben merült fel az ötlet, hogy méltóképpen kellene felkészülni a honfoglalás közelgő 1100. évfordulójára. Mándy Gyula tiszakeresztúri állatorvos révén felvettem a kapcsolatot a vándorló ősmagyarok nyomvonalán, Baskíriából a Kárpát-medencébe lovas túrát vezető Petraskó Tamás magyarországi hagyományőrzővel, s az ő segítségével szerveztük meg az első jurtatáborunkat 1995-ben, a Salánki Erdészet fácántelepén, majd a következő esztendőben a másodikat, a Vereckei-hágó tövében. Azóta pedig folyamatosan, minden nyáron megszervezzük a tábort itt, Salánkon a feleségemmel, Ritával, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanárával. Öt-hat éve már a KMPSZ támogatásával működünk, néhány éve pedig a mi bázisunkon kerül megrendezésre a Pedagógusszövetség természetvédelmi és természetismereti tábora is. S az a célunk, hogy megismertessük a kárpátaljai magyar gyermekekkel nemzetünk történelmét, az elmúlt évszázadok életmódját, viseletét, harcművészetét, a különböző kézműves mesterségeket.

A jurtatáborral párhuzamosan hoztuk létre az immár 1994 óta működő Salánki Íjászkört, mely részt vesz a jurtatábor megszervezésében, az élő történelemórák lebonyolításában, s történelmi bemutatókkal lépünk fel a különböző fesztiválokon. A felszerelést, a ruházatot, a fegyverek egy részét helybeli varrónőkkel, illetve kovácsokkal készíttettük el, az autentikus, összetett, visszacsapó ősmagyar íjak némelyikét magunk hoztuk létre tölgy és kőrisfa felhasználásával, részben pedig Magyarországról szereztük be az íjakat. Elég drága mulatság a felszerelés beszerzése, akárcsak a lótartás, de annyira szeretjük a történelmet, hogy vállaljuk az áldozatokat.

Emlékművek, szoborpark, támogatói nyilatkozatok

Végül, de messze nem utolsósorban ismerkedjünk meg a helybeli KMKSZ-alapszervezettel.

– 1989-ben, a hőskorszakban alakult az alapszervezetünk – mondja Kalanics Éva alapszervezeti elnök. – Még a megalakulás évében emlékművet állítottunk a sztálinizmus áldozatainak. 1995-ben II. Rákóczi Ferenc és Mikes Kelemen itt-tartózkodásának az emlékére obeliszket emeltünk, s társadalmi összefogás eredményeképp helyreállítottuk a Nyikes (vagyis Mikes)-kutat, ahonnan a hagyomány szerint Mikes Kelemen, a hű apród hordta a vizet naponta a fejedelem asztalára. A falu központjában pedig – ugyancsak a KMKSZ szervezésében – elkészült a történelmi szoborpark, II. Rákóczi Ferenc, Szent István és Mikes Kelemen fába faragott arcmása, s a teleház is megnyitotta kapuit. Emellett részt veszünk a KMKSZ programjaiban, újabban a schengeni vízumhoz szükséges támogatói nyilatkozatok kiállításával kapcsolatos ügyintézésben (három év alatt 650 helybeli lakos jutott hozzá a közreműködésünkkel a támogató nyilatkozathoz). Jövőre pedig, II. Rákóczi Ferenc utolsó országgyűlése 300. évfordulója alkalmából történelmi emlékkonferenciát szeretnénk szervezni, egyúttal pedig helyreállítjuk a sajnos ismét romos állapotba került Mikes-kutat.

Lajos Mihály