Dobsa Lajos lágernaplója

Mártírjainkra emlékezve

2010. december 10., 09:00 , 517. szám

(Folytatás)

20-án Szerda

Ma még korábban felkeltünk, mert kényszerítve voltunk egy felsőbb hatalom által, aminek mi nem mondhattunk ellent: a hidegnek. Este szépen kitisztult és reggelre igen erősen felfagyott. Úgyannyira, hogy fekve is fáztunk a szállásunkon. Hajnalban sorakozó, előbb reggeliért, aztán fáért, a reggeli a tegnap este ki lett főzve és kimerték egy faládába, úgyhogy a finom bableves reggelre megfagyott, és így hát nem lehetett megenni. Még ezidáig legalább megmelegítették és úgy meg lehetett enni felfűszerezve egy kicsit belőle. Sokan éhen sorakoztak, mert a hazai elfogyott, már nekem is elfogyott 2 napja, így aztán azt mondtam magamban, hogy nem adtok enni, én meg nem hozok fát, és ellógtam már jókor reggel a sorakozóról. De csak kint a hidegbe lehetett lógni, mert bentről hajtották a népet a hegyre, 10 óra után aztán aki nem ment valahová munkára, elmentünk az irodára jelentkezni, t.i. mindenkinek jelentkezni kell az irodában. Fölírják nevét, apja nevét, szül. évét, foglalkozását, nemzetiségét, lakhelyét, századát és hogy honnan és mikor hozták el. Délután volt még egyszer sorakozó fáért, de ellógtunk szerencsésen. Este aztán még egy kis ideig beszélgettünk, még ma is állítják a 22-ére való hazamenetelt.

22-én Péntek

A hazamenetelről szó sincs és nem is lesz egyhamar, az ébresztő és reggeliosztás a hajnali időben megtörtént. Már a híg bablevest mindnyájan megettük, mert éhesek vagyunk ám, habár ilyen jókor nem ízlik a bableves, de ha most nem eszünk, akkor estig nézhetjük az eget éhen. Mikor kezd világosodni, rögtön sorakozó és kiállottunk a belső kapuhoz, hogy megyünk fáért a hegyre. Itt aztán álltunk abban a jó reggeli hidegben vagy 3 órát, úgyhogy teljesen összefagytunk. Végre aztán lecsatoltak a hátuljáról kb. 200 embert és visszaküldtek a szállásunkra, de ott is csak úgy fáztunk tovább, mint kint. Ez a fáért menés úgy történik, hogy hajnalban kizavarják a népet a belső kapuhoz, kb. 1000-et, ott aztán felsorakoztatnak 5-ösével, és ebből megyen fáért mikor 400, mikor 500, de azért kint fagyoskodik 1000, míg aztán 1/3-mada elszökik, a többi aztán visszatér a körletbe.

Karácsony szent estéje

Elérkezett az a boldog este, amit mindenki igen nagyon várt, de sokan úgy vártuk, hogy talán akkorára már meglesz az amit mindenki szeretett volna, a szabadulásunk. No de az Isten ezt másképp intézte, és mi belenyugszunk az ő akaratába, mert tudjuk, hogy az Isten itt is velünk van, és ha Isten velünk, ki lehet ellenünk. Mikor besötétedett, megkezdődött az éneklés, és van köztünk egy tanító, aki istentiszteletet tartott mindnyájunknak. Aztán csoportokba álltunk és úgy jártunk az egyik községbeliektől a másik községbeliekhez és kölcsönösen megkántáltuk egymást. Az éneklések közben egyszer csak fölsírt nagy szomorúan egy hegedű bánatos hangja, mikor aztán minden ajak megnémult és nagy megilletődéssel hallgatta a hegedű húrjaiból előjött szent éneket. Alighogy visszaszökkentünk a szomorú valóságba, belépett a szállásunkra 12 német katona fogoly (a magyar foglyok közt van kb. 18 német fogoly) és nagyon szépen énekelgettek, elénekeltek vagy 4-5 éneket, és utána szépen felköszöntöttek németül, de volt kettő közte, aki tudott egy kicsit magyarul és tolmácsolták nekünk, aztán gyűjtöttünk nekik egy kis hazait és megvendégeltük úgy, ahogy tőlünk lehetett. Ez az éneklés kb. 10 óráig tartott, míg végre aztán mindenki nyugovóra tért, mert tudtuk, hogy holnap is úgy kell fölkelni, mint máskor, hiába van a Karácsony, itt nem számít az ünnep.

25-én Hétfő

Karácsony első napja

Megérkezett a várva várt Karácsony napja, de sajnos nem úgy lett, ahogy vártuk, mert hiába kértük az orosz pságot (parancsnokságot – a szerk.), hogy engedélyezze meg legalább az első napot, hogy ünnepelhessük meg és ezen a napon ne hajtanának fáért a hegyre, de falra hányt borsó, épp úgy hallgatták meg, mint aki süket. Hajnalba korán keltűnk, mert most már igen hideg van, és a szállásunk olyan, mintha kint feküdnénk, a föld bent is megfagy, ahol nem fekszik ember. Mikor megvilágosodott, jöttek a cs. csendőrök és bejelentették, hogy a mi barakkunk ma fürdőre megy. Mi aztán felkészültünk és sorsunkba beletörődve elindultunk a fürdőbe. De mire a fürdőbe ért a csoport, egy páran ellógtunk, de egész nap bujkálni kellett, mert fogdosták az embereket dolgozni, vagy fát hordani, aki elment fürdőre azok is egész estére jöttek vissza jól meg fázva, és meghűlve. Délelőtt mielőtt elmentünk volna fürdőre, bejött egy katona és egy gyönyörű felköszöntőt mondott, amelyet megörökitek itt.

Fogoly Karácsony

Valahol messze távol, kis város szélén van egy fogolytábor.

Sok embert hoztak mindenfelől oda,

Sokunknak szomorú lett most az otthona,

Hiszen otthon hagytuk kedves hitvestársunk,

Apánkat, anyánkat, édes kis családunk,

Szívünk majd megszakad a hazai vágytól,

Lelkünk mélyéből is csak a honvágy lángol.

A várt szent Karácsony este ránk köszöntött,

Sajnos nem lehetünk családjaink között.

Elsodort bennünket a sors kegyetlen keze,

Távol családunktól, messze idegenbe,

És most itt kuporgunk, kemény deszkapadon,

Sok hosszú, álmatlan, hideg éjszakákon,

Szemünk majd leragad, álmosak vagyunk,

De a sok bánattól aludni nem tudunk.

Úgy vergődünk mi itt, mint egy rab madár,

Mely kalitkájából szabadulásra vár.

Mi is arra várunk, szent szabadságra,

Hogy visszarepülhessünk a családi házba.

Szomorú most otthon a Karácsony napja,

Hiányzik hazulról a jó édesapa,

Nincs aki elkezdje a vacsoraimát,

Nincs aki szétszelje a karácsonyi almát,

Ez lett az életünk legszomorúbb napja,

Fájó szívvel gondolunk meleg otthonunkra.

Szemünk könnybe lábad a Karácsony szóra,

De azért, bajtársak, ne essünk kétségbe

Összekulcsolt kézzel tekints föl az égre,

Térden állva kérjük az egek Urát,

Hozza meg nekünk is a várt szabadulást.

Hiszen az nem lehet, hogy sokezrek kérése

Ne találjon rá egy megértő szívre.

Majd elmúlik egyszer szomorú fogságunk,

akkor lesz nekünk is boldog Karácsony.

Szolyva -

1944. december 25-én

Ez a mi sorsunk, amint itten le van írva, sőt még szomorúbb, mert igen sokan hullanak napról napra többen közülünk ki. Már egész szájról szájra száll, ha valaki gyenge, hogy ne búsulj, vége a szenvedésnek hamar, mert lassan kiszállit a szürke (T.i. a halottakat egy kis szürke és egy kis piros ló hordja ki mindennap).

(...)

29-én Péntek

Ma reggel sorakozó volt fürdőre, egy páran ellógtunk de a többi meséli, hogy fűtetlen terembe kellett meztelen várni a ruhára vagy két órát. Ma már közénk is lecsapott a halál sújtó keze és kiragadott közülünk egy bajtársunkat, név szerint Pógyor Istvánt. Megtettünk minden tőlünk telhetőt, hogy haza tudjuk küldeni földi maradványait, de minden kérésünk süket fülekre talált, így aztán őt is mint a többi sok, sok bajtársunk testét kiviszi a kis szürke utódja (t.i. a szürke is megdöglött) és eltemetik őt egy közös sírba. Sajnos mi foglyok vagyunk és még csak el sem temethetjük úgy, mint embert, mert aki meghal (napi átlag 15-20-ig), azt levetkőztetik és úgy meztelen fölrakják a szekérre, mint az ölfát és berakják szalmával, és 4 ember kimegy egy fegyveres kísérettel és elhantolják, ennyiből áll egy fogoly temetés.

1945. október 30-án

December 29-én azzal a gyászos eseménnyel be is fejeztem a naplóírást, mert már tovább nem volt idő írni, mert minden pillanatban zavartak hol ide, hol oda munkára, mert azt mondták, hogy úgyis megyünk már haza nemsokára. Így bíztatgattak jan. 18-ig. 18-án este kiadták a parancsot, hogy holnap hajnalba sorakozó. Reggel fel is sorakoztunk 1200-an és megindultunk gyalog erős ruszki kísérettel Lengyelországnak. Kilenc nap meneteltünk 25-30 fokos hidegben és háromszor kaptunk enni, a szállásunk a hó, takarónk a szép fényes csillagos ég. Január 28-án megérkeztünk Novi Szamborba. Itt tudtuk még csak meg, hogy mi a fogoly élet. Itt volt egy nagy elosztó láger, ide vittek be minket is, de már annyi fogoly volt (német, magyar, román, bolgár, észt, lett, litván), hogy szállás nem volt, mindenki ott feküdt, vagyis ült vagy állt, ahol tudott. Az idő megenyhült és az eső esett, úgyhogy a drót közt térdig erő sár lett (abba jó volt feküdni mert nem kemény). Itt töltöttünk 8 napot, itt aztán már szétszóródtunk az orosz puszták négy világtája felé. Egy páran még keresztúriak együtt voltunk és február 18-án bevagoníroztunk, ismét 8 napi kemény utazás éhen, egy vagonba 120 embert zavartak be, úgyhogy ülni alig lehetett.

Febr. 26-án aztán a Sztalinói körzet Makiewkai 16-os lágerbe vezényeltek. Itt aztán végig éheztük a tavaszt, a nyárt és félig az őszt. 1945. október 6-án aztán bevagoníroztunk 1000 ember közül 120-an (a látszatra, hogy eresztik a foglyokat) és elindult a vonat hazafelé Ukrajnán és Lengyelországon keresztül. 14-napi vonatozás után beértünk Máramarosszigetre, itt két nap voltunk lágerbe. Itt aztán elbocsátottak haza.

1945. október 23-án aztán hazaérkeztünk 6-od magammal.

Fischer Zsolt