Község a Csaronda mentén

Beregszásztól 22 kilométerrel északnyugatra egy 1382 lelkes település, Bótrágy terül el a Csaronda, valamint a Csap–Nagydobrony–Beregszász műút és a Bátyú–Királyháza vasútvonal mentén. A falut könnyen megközelíthetjük mind a helyiérdekű dízelvonattal, mind a községet naponta háromszor oda-vissza útba ejtő Csap–Beregszász autóbuszjárattal, emellett pedig több munkásbusz is megfordul a helységben, melyek a közelebbi-távolabbi városok gyáraiba fuvarozzák az említett üzemek helybeli alkalmazottait.

Kilencszáz év – dióhéjban

A falu neve elsőként Boltrag alakban jelent meg a középkori okmányok lapjain, s már a XII. században is lakott település volt, amikor is a Betke (más forrás szerint: Bethe) család birtokolta, melytől a történelemből és Katona József halhatatlan drámájából ismert Bánk bán rokona, Simon comes vásárolta meg az 1200-as évek elején. Az új birtokos viszont belekeveredett a Gertrudis királyné elleni összeesküvésbe, amiért is az uralkodó, II. András a bótrágyi birtokot is elkoboztatta tőle. Az uradalom így visszaszállt a koronára, ám nemsokára Rusdi Mihály kapta meg adományként a falut, akitől a Bereczkiekre, majd a Lónyaiakra szállt a tulajdonjog, az utóbbi família pedig egészen a XX. századig birtokolta a község földjeit, s kastélyt is építettek a faluban.

1566-ban nagy csapás zúdult Bótrágyra: egy rajta átvonuló krími tatár csapat feldúlta a települést. Amúgy a község lakossága a XVI. század első felében előbb evangélikus, majd református hitre tért (a lakosság nagy többsége most is református), ősi faszerkezetű templomuk azonban az 1900-as évek elején a tűz martaléka lett. Ekkortájt több gyülekezeti tag is Amerikába vándorolt, hogy munkát vállaljon az Újvilágban, s a tengerentúlon megkeresett pénzt küldték haza, hogy felépíthessék az egyházközség új lelki otthonát. Jórészt nekik köszönhető, hogy 1912-re felépült a kőből emelt, szép, neogótikus szentegyház, mely a mai napig is fogadja a híveket.

Az újkorban a római katolikus egyházközség is újjáalakult, ám kicsiny templomukat a II. világháborút követően elkobozta a vidékünkön is berendezkedő szovjethatalom, s iskolai tornatermet alakítottak ki benne. A gyülekezet csak a rendszerváltás után kapta vissza a szentegyházat. Nem a templom elkobzása volt, persze, az első támadás a helybeli magyarság ellen. A magyar etnikai tömb feldarabolására törekvő csehszlovák hatalom 1928-ban ruszin telepes községet hozott létre a falu mellett, melyet Újbótrágynak neveztek el, majd 1944-ben a sztálinisták a Gulagra hurcolták Bótrágy 174 munkaképes korú férfilakosát, akik közül csak 94-en térhettek haza.

A lábfától a tengerikenyérig

– A falu jellegzetessége, hogy a fejfa mellett két lábfát is a sírhantba állítanak – mondja Molnár Balázs, a helység egyik legidősebb lakosa. – A szokás úgy alakult ki, hogy régen nem gyászkocsin vitték ki a koporsót a temetőbe, hanem négy férfi cipelte azt két tartórúdon, majd a rudakat is a sírhantba szúrták a holttest lábfeje fölött. S bár ma már nem így szállítjuk ki a koporsókat a temetőbe, a lábfaállítás szokása fennmaradt.

A gyakori családnevekről szólva, a legelterjedtebb vezetéknév a Molnár – a fél falut így hívják –, s viselőiket ragadványnevekkel különböztetik meg egymástól. Jómagam például Kis Molnár vagyok, mert valamelyik felmenőm kis termetű ember volt, de van, akit Bajusz Molnárnak neveznek, mert az egyik őse nagybajuszú ember lehetett, Kondor Izsák Molnár a göndör haja után kaphatta a ragadványnevét, Pécsi Molnár valamelyik elődje pedig a messzi Pécsről került be ebbe a kis faluba. Emellett elterjedt vezetéknév még az Izsák, valamint a Bagu.

Jellegzetes ételek? Egykor tengeripogácsát meg tengerikenyeret is sütöttek az asszonyok. Kisimított kukoricaleveleket raktak a kemencébe, s ezekre helyezték a kiszaggatott pogácsatésztát, úgy sütötték ki azt. Régen nem volt malom, az emberek saját maguk, kézi malomban darálták meg a tengerit is, meg a búzát is, és parasztlisztnek nevezték az így nyert lisztet.

Miből élnek Bótrágyon?

– Korábban sokan vállaltak munkát a Bátyúi Vasútállomáson, rengetegen dolgoztak például az átrakodóban, a rendszerváltás utáni leépítések azonban őket is érintették. Jelenleg 20-25 ember keresi meg a kenyerét a csomóponton, többnyire mint pályamunkás, illetve mint forgalmista – tájékoztat Tari András, a református egyházközség gondnoka. – Többen a járási központban, a Beregszászi Rádiógyárban, illetve a Bereg Kábel vállalatnál helyezkedtek el, míg mások az ungvári Jabil cégnél, vagy éppen az Eurocar Rt. tiszasalamoni gépkocsi-összeszerelő üzemében vállalnak munkát, 25-30 bótrágyi lakos pedig a helyben működő Itar-tex Varrodában dolgozik. Régebben jóval többen helyezkedtek el a magyarországi építőiparban, mint a környékbeli, ungvári és munkácsi építkezéseken, 5-6 éve viszont fordult a kocka, már azok vannak többségben, akik a belföldi építkezéseken vállalnak munkát. Jelenleg mintegy 20-25 helybeli férfi dolgozik a határ túloldalán. Összességében pedig többen vannak azok, akik ipari munkát végeznek, mint akik mezőgazdasággal foglalkoznak.

A helybeli kolhoz 1996-ban bomlott fel, földjeit két és fél hektárjával osztották szét a gazdaság volt munkásai között, ám akinek nincs gépi felszerelése, az inkább bérbe adja a parcelláját annak a 10-12 helybeli gazdának, akik erőgépekkel rendelkeznek. Az utóbbiak főleg kalászosokat, illetve kukoricát termesztenek, a szemes terményt pedig vagy a munkácsi nagybani piacon értékesítik, vagy a hegyvidékről érkező vásárlóknak adják el. Az utóbbiakkal korábban barterkereskedelmet folytattak, haszon-, illetve tűzifát kaptak a szemesekért, az utóbbi 5-6 évben viszont már inkább pénzt kérnek az árujukért. Három-négy esztendeje pedig kezd divatba jönni a fóliaházi zöldségtermesztés, jelenleg öt gazda termeszti nagyban a zöldségféléket, melyeket a munkácsi piacon tesznek pénzzé. Egyre kevesebben tartanak viszont szarvasjószágot, pillanatnyilag 50 szarvasmarhát számlál a falusi csorda, a tehéntartó gazdák pedig – helybeli felvásárló központ híján – vagy falubelijeiknek, vagy a beregszászi, illetve a csapi piacon adják el a tejfeleslegüket.

Sertéstelep – gondokkal

– 2006-ban vágtam bele a gazdálkodásba, van egy hektár saját földem, tizenöt hektárt pedig bérelek a falubelijeimtől, s évi két mázsa terménnyel fizetek egy hektár bérletéért – mutatja be gazdaságát Szakács Béla farmer. – Gabonafélét, kukoricát és lucernát termesztek, amit a saját jószágaimmal étetek fel. Magyar nagy fehér és magyar lapály fajtájú sertéseket tenyésztek, 25 kocát tartok, melyek évente kétszer fialnak, 8-10 malacot hozva világra. A malacokat azután felneveljük, felhizlaljuk, a hízókat pedig eladjuk a Beregszászi, a Munkácsi, illetve az Ungvári járásból érkező felvásárlóknak, emellett időnként anyaállatokat is értékesítünk, malacokat viszont sohasem. Amikor belevágtam a sertéstenyésztésbe, még vásároltam a terményt, mégis volt rajta jövedelem, mert 0,8-1 hrivnyába került egy kilogramm takarmány, s 12-14 hrivnyát fizettek élősúlyban egy kiló disznóhúsért. Az időjárási viszonyok azonban egyre rosszabbak, a húsértékesítés is egyre nehezebb, most pedig kimondottan nehéz helyzetbe kerültünk, tavaly a sok esőzés, a belvizek miatt negyedére csökkent a megtermelt szemes termény mennyisége, a takarmány nagy részét kénytelen vagyok megvásárolni, s jelenleg mínuszban vagyunk, nem térül vissza a hízók önköltségi ára.

2007-ben banki kölcsönből vettem egy új Belarusz traktort, a felvett összegeket és a kamatokat pedig azóta is fizetem, s még két évem van rá, hogy kifizessem a törlesztőrészleteket. A kapcsolt felszerelések (eke, tárcsa, búzavetőgép) viszont több évtizedes gyártmányok, tavasszal és ősszel mindig kell venni valamilyen új alkatrészt, hogy dolgozni tudjak velük. Az alkatrészeket a munkácsi Ukrzapcsasztini cégnél vásárolom meg, ahol mind minőségi, mind utángyártott darabokat be lehet szerezni, csak az a baj, hogy az előbbiek néha még egyszer annyiba kerülnek, mint az utóbbiak.

Amikor belevágtam a gazdálkodásba, reméltem, hogy élhető jövőt tudok biztosítani a gyermekeimnek, de az utóbbi idők nehézségei láttán már többször is megfordult a fejemben, mi is vár rájuk.

Emlékmű, támogató nyilatkozatok, teleház

– A KMKSZ helybeli alapszervezete 1989-ben alakult meg, jelenleg pedig 367 tagot számlál – mondja Horváth Árpád, a bótrágyi KMKSZ-alapszervezet elnöke. – 1990-ben a temetőben emlékművet állítottunk a sztálini lágerek áldozatainak a tiszteletére, részt vettünk a kárpótlási folyamatban, majd a zöld programban, melynek keretében vetőmagot osztottunk szét a gazdák között. Hozzájárultunk 270 magyarigazolvány kiállításához, jelenleg pedig részt veszünk a schengeni vízumhoz szükséges támogatói nyilatkozatokkal kapcsolatos ügyintézésben. Rendszeresen megünnepeljük március 15-ét, míg november derekán – a református egyházközséggel együtt – megemlékezünk a sztálini terror áldozatairól. Két éve, nyaranta honismereti kirándulásokat szervezünk, melyek révén már eljutottunk a Vereckei-hágóra, illetve a Szinevéri-tóhoz. 2010 márciusában pedig megnyílt a teleházunk, melyet sok iskolás látogat, akik a tanulmányaikhoz szükséges anyagokat töltenek le itt az internetről. Emellett egy éve megnyitottuk a könyvtárunkat, melynek köteteit felszámolt magyarországi könyvtárak anyagaiból kaptuk meg a beregszászi magyar konzulátus segítségével.

Jó a kapcsolatunk a KMKSZ BJSZ vezetőivel, számos rendezvényt szerveztünk együtt. Vannak elképzeléseink a jövőre nézve is, s reméljük, támogatásukkal meg is valósítjuk majd azokat.

Igyekszünk együttműködni a községi tanáccsal is sok kérdés megoldásában.

A község legnagyobb gondjának az általános iskola helyzetét tartom. Négy különböző épületben vannak szétdobálva az osztályok, s ez évtizedek óta így van. Sok illetékes vezető megígérte már az előrelépést, de eddig semmi nem történt. Pedig megérdemelné a 28 tagú kollektíva, és a 166 gyerek, hogy rendezettebb körülmények között folyjon végre az oktatás.

Lajos Mihály