Éhségsztrájk az igazságért

Mire számíthat az a társadalom, amely közönyössé válik az igazságtalansággal szemben? - morfondírozik a Zerkalo Nyegyelji hetilap internetes változatában megjelent cikkében Szerhij Rahmanyin. Eszmefuttatásának néhány érdekes gondolatát ajánljuk olvasóink figyelmébe.

A cikk szerzője visszaemlékezve a kilencvenes évek elejének egyik hazafias nagygyűlésére, leírja beszélgetését egy "kételkedővel", aki az ország függetlenségét ünneplő tömegben azt kérdezi, hol voltak ezek a hangoskodó emberek, amikor honfitársaikat megalázták az elmegyógyintézetekben, amikor a csontjaikat törték az őrszobák zárkáiban, amikor rájuk uszították a kutyákat a lágerekben? "Ezek olyanok, mintha focimeccsen lennének. Készek vagyunk szurkolni a sajátjainknak, ha az semmibe sem kerül" - fűzte hozzá.

De hát a többség semmiről sem tudott akkoriban, vetette ellen a visszaemlékező szerző. "Akinek szeme van, az lát - válaszolt vitapartnere. Majd hozzátette: - Sokat változtatott volna a dolgokon, ha tudják? Máig nem sok minden változott, legfeljebb a zászlók. Hát az emberek?"

Megváltozott az ország. Bölcsességünket gyarapították csalódásaink, s azok bebetonozták hitetlenségünket. A fényes jövő bizonyosságának elhalványulása sokakban apátiát, a ködös múlt iránti nosztalgiát szült. Életünkbe kérlelhetetlenül visszalopózik mindaz, amiről egyszer már azt hittük, elmúlásra lett ítélve. Abban a korban nem minden volt rossz, de valamiért a legrosszabb tér vissza napjainkba a tegnapból.

Annak ellenére, hogy Janukovics nem írta alá a vörös zászlók kitűzéséről szóló törvényt (nyilvánvalóan a túlbuzgó hivatalnokok miatt), május 9-én itt-ott mégis feldíszítették velük a fővárosi épületek homlokzatait. Az egyik épületen büszkén lobogott a véres vászon, alatta pedig, a gyászlobogónak fenntartott zászlótartóban petyhüdten lógott az állami lobogó.

A Jurij Lucenko által meghirdetett éhségsztrájk is a múltból visszaköszönő keserű emléknek tűnik. Anélkül, hogy erőszakolt párhuzamot vonnánk a disszidens időkkel és annak a korszaknak a legendás alakjaival, nyilvánvaló, hogy a magányos egyénnek ugyanazt a küzdelmét láthatjuk a könyörtelen rendszerrel. Ugyanazt a büntetlenségét a hatalmon lévőknek, ugyanazt a tehetetlenségét az együttérzőknek, ugyanazt a könyörtelenségét a közönyösöknek.

Az igazságosságnak, a lelkiismeretességnek és emberségességnek nem lehet színe, párthovatartozása, ideológiai beállítottsága, lejárati ideje és felhasználhatósági dátuma. Ezek vagy vannak, vagy nincsenek. A cikk elején felidézett húsz évvel ezelőtti beszélgetésben neki odavetett mondatokat a szerző akkor feltűnési viszketegségnek tartotta, ma viszont majdhogynem jóslatként hatnak rá.

Megváltoztak-e a függetlenség két évtizede alatt az emberek, viszonyunk a hatalomhoz és a hazához, a szabadsághoz és a rendhez, a becsületességhez és az áruláshoz, az igazságossághoz és törvényességhez, a bírósághoz és az ítélethez, a büntetéshez és a könyörületességhez? - teszi fel a sok tekintetben költői kérdést. Mindjárt válaszol is magának: tény, hogy nem a nyolcvanas években járunk. Bármennyit siránkozzunk a szólásszabadság szűkülése miatt, a nyilvánosság létező jelenség. Senki sem mondhatja már, hogy nem tudta, nem hallotta, nem látta, mi történik. A bűnügyekről szóló tudósítások mindennaposakká váltak, bárki eltöprenghet a történteken.

De a történtekre adott népi reakciókban csak ritkán érhető tetten a felháborodás, s még ritkábban a szánalom. Lanyha együttérzés, céltalan kíváncsiság, no meg csúnyácska káröröm - íme a leggyakrabban tapasztalható reakciók a bűnügyi összefoglalókra. "Na, mi van ott Lucenkóval? Él még? Lefogyott 20 kilót? Sebaj, jót tesz neki... Hasnyálmirigy-gyulladása van? Kevesebbet kellett volna vedelni..." Az ilyen párbeszédek nem ritkák. Efféléket olvashatunk az internetes fórumokon, hallhatunk a baráti társaságokban, az autóbuszon. Az ember nem akarja elhinni, hogy ez lehet a meghatározó reakció arra, ha valaki megpróbál kiállni az igazáért, de nyilvánvaló, hogy túlságosan sokan reagálnak így.

Miért tagadják meg oly könnyen az éhezőtől a tette iránti tiszteletet, az ártatlanságába vetett hitet, a könyörületességet a földiek, a honfitársak, a kortársak, a kívülállók és az érintettek is? Mire törekszik a hatalom, amikor romló egészségi állapota ellenére rács mögött tartja Lucenkót? Miért bánnak vele úgy, mintha sorozatgyilkos, nemzetközi terrorista vagy narkóbáró volna, holott csak azzal vádolják, hogy jogtalanul kivételezett a gépkocsivezetőjével? Miért éppen a Lucenko-ügyet választották a látványos példastatuálásra?

Sok vita folyt arról, hogy pontosan ki, és mit nem bocsátott meg az egykori belügyminiszternek. Rinat Ahmetov a páncélos katonai jármű megjelenését a birtokán? Esetleg maga Viktor Fedorovics a büntetett előéletére történő utalásokat és a számtalan tréfát? De valóban fontos ez? Annál is inkább, mivel az alkotmány legfőbb védelmezőjének szankciója nélkül lehetetlen lett volna letartóztatni Lucenkót. Ugyanígy nyilvánvaló, hogy szinte a legfontosabb ösztönző tényező a bosszú volt a korábbi rettegésért, bosszú azért, mert tartania kellett a repressziótól. Bosszú a Majdanért. Bosszú az állítólag elorzott 2005-ös választási győzelemért. Lucenko tűnt majdhogynem a legvonzóbb célpontnak a példastatuálásra. "Ő a leghangosabb, elsőnek is ültetik le" - tréfálkozott egyik régi ellenfele még 2009-ben. Később kiderült: nem viccelt.

Kétségtelen, hogy a hatalom eljárásában pragmatikus motívumok is felfedezhetők: megfosztani szónokától az ellenzéket, Timosenkót aktív harcostársától, s magát Lucenkót a lehetőségtől, hogy induljon a parlamenti választásokon. A Bankovaján senki sem kételkedett, s ma sem kételkedik abban, hogy a bíróság nem hoz felmentő ítéletet. Nyilvánvaló a belügy és az ügyészség törekvése, hogy mielőbb tárgyalásra vigyék az ügyet. Lucenko éhségsztrájkja azonban megijesztette őket. Láthatóan nem várták ezt a lépést a Majdan egykori vezetőjétől.

Ezenkívül a társadalom különösebben éles reakciójára sem számítottak. A nép kedvence jócskán veszített népszerűségéből minisztersége idején. A Majdan utáni időszakban talán ő okozta a legnagyobb csalódást a narancsos választóknak. Ezért számolt úgy a hatalom, hogy nem vállal különösebb kockázatot, ha őt választja első jelentős célpontjául.

A hatalom egyfajta lakmuszpapírként is tekintett Lucenko és a többi magas rangú hivatalnok őrizetbe vételére, amelyen lemérhető a proteszt beállítottságú lakosság hangulata. Megzavarodnak - lenyelik - megszokják. A lakosság valóban így reagált, s ha ezután 2011 nyarán a hatalom rászánja magát, hogy őrizetbe vegye Timosenkót, akit továbbra is a legveszélyesebb ellenfelüknek tekintenek, az lényegesen kisebb tiltakozást vált majd ki, mint mondjuk 2010 decemberében. Ha pedig időközben esetleg indul egy bűnügyi eljárás a Lucenko-ügy ellensúlyozására, például Tihipko ellen, akkor a Nyugatnak is meg tud majd válaszolni a hatalom: szó sincs represszióról, a jog felsőbbsége érvényesül személyre való tekintet nélkül.

Ugyan mitől kellene félnie a hatalomnak? Talán a néptől, amely annyi mindent lenyelt már a harkovi megállapodásoktól a kínai grecskáig, a kommunális szolgáltatások díjszabásától a hírhedt Mezsigorjéig? Az elnöki "nyaralócska" kiépítése már Viktor Fedorovics harcostársait is kezdi megrémíteni. Ha ez nem korrupció és visszaélés, akkor mi az? - teszi fel a kérdést a szerző. Az az egyszobás lakás, amelyet állítólag törvénytelenül kapott Lucenko sofőrje? És ha a társadalom egyetért mindezzel, akkor érdemes-e tartania egyáltalán az ilyen társadalomtól?

hk