A világjáró szabólegény

A Duna menti Baján egy jókora földgömbön lépkedő, vándorbotjába kapaszkodó, pörge kalapot viselő fiatalember szobra emelkedik a Jelky tér kövezete fölé, emléket állítva a Bács – Kiskun megyei város egyik leghíresebb szülöttének, aki korán elhagyva a szülői házat, csakugyan gyalogszerrel vágott neki a nagyvilágnak, hogy később hajóról hajóra szállva beutazza a Földgolyó felét, s csak 24 esztendő múltán térjen haza Magyarországra. Ő volt Jelky András, az alföldi rónáról a dél-kelet-ázsiai szigetvilágba eljutó, szabóinasból gyarmati katonává, majd jómódú ültetvényessé, végül diplomatává váló, igencsak színes személyiség, aki pályája csúcsán Hollandia japáni nagyköveteként szolgálta a korabeli Európa egyik legpolgáriasultabb országát. Ám addig annyi, nemegyszer hajmeresztő kalandon esett át, amennyi több embernek is elegendő lenne.

Toborzás és puttony

Már édesapja, Jelky György sem panaszkodhatott unalmas ifjúkorra, fiatalon felcsapott császári katonának, s részt vett az 1717-es Habsburg–török háborúban. A harcoknak véget vető pozsareváci békeszerződés után leszerelt, szabó lett, s Baján telepedett le, ahol házasságot kötött Kellner Évával, aki tíz gyermekkel ajándékozta meg. A legkisebbet, András Anzelm Nepomukot 1738. április 20-án jegyezték be a baja-belvárosi plébánia anyakönyvébe, aki édesapja műhelyében inaskodva, már kisfiúként megkezdte a szabómesterség elsajátítását, majd a kor szokásaihoz híven, 16 éves, pelyhedző állú sihederként útra kelt, hogy újabb és újabb váro­sok műhelyeiben tökéletesítse a tudását. Előbb Bécsbe gyalogolt, ahol az egyik bátyja udvari szabóként dolgozott, később pedig elindult a divat akkori fővárosa, Párizs felé, hogy a legjobb mesterektől lesse el a szakma minden csínját-bínját. Az útjába eső németországi Aschaffenburgban azonban éppen katonaállítás folyt, méghozzá nem éppen kíméletes módszerekkel: a hadra fogható fiatalembereket – azok akaratával mit sem törődve – erőszakkal besorozták a porosz seregbe. Egy nem éppen szilfid termetű mosóasszony viszont megszánta a magyar fiút, s a hátára vett puttonyban, némi szennyes ruha alá rejtve, kicsempészte őt a városból. Ám Hanauba érve, úgy tűnt, elhagyja a szerencséje, a hesseni gróf toborzói elfogták, útlevelét eltépték, s a helybeli kaszárnyába hurcolták, hogy megannyi sorstársához hasonlóan, 40 tallérért eladják az angol királynak, akinek éppen az amerikai gyarmatokon volt égető szüksége katonákra.

Jelky azonban megszökött, s a hollandiai Nijmwegenbe ment, mivel azonban semmilyen hivatalos okmánnyal nem tudta igazolni magát, a hatóságok csavargónak nézték, s a laktanyába kísérték, hogy Holland-Kelet-Indiába (a mai Indonéziába) szállítva gyarmati katonát faragjanak belőle. Hajójuk 1755. október 30-án futott ki a kikötőből, ám az Atlanti-óceánon hatalmas viharba kerültek, s egy villámcsapás következtében a vitorlás elsüllyedt. Hősünk egy roncsdarabba kapaszkodva, napokig hánykolódott a tengeren, míg ki nem mentette egy holland kereskedőhajó, melynek kapitánya menten felfogadta szabónak, s vitorlákat és a tengerészek ruháit foltozgatva jutott el Dél-Amerikába, konkrétan Holland-Guayánába (a jelenlegi Suriname-ba), ahonnan később Lisszabonba vezetett az útjuk. Itt búcsút vett megmentőitől, s egy máltai vitorlásra szegődött, hogy nekivághasson a hazafelé tartó útnak.

Buddha szent foga

A Földközi-tenger azonban a középkortól egészen a XIX. századig hírhedt volt az észak-afrikai berber kalózoktól, akik a Máltára tartó hajót is megtámadták, véres harcban elfoglalták, Jelky Andrást pedig – több matrózzal együtt – „élő áruként” Marokkó egyik atlanti-parti rabszolgapiacára szállították, ahol egy helybeli földesúr vásárolta meg a világjáró magyart. A kilátástalan helyzet azonban vakmerő ötletet szült: a fiatalember – szert téve egy csónakra – kievezett az óceánra, remélve, hogy előbb-utóbb csak találkozik egy európai vitorlással. S bár óriási kockázatot vállalt, terve végül is bevált, majd’ egy hétnyi bolyongás után fedélzetére vette egy portugál hajó, melyet a dél-európai ország kínai gyarmatvárosába, Macaóba repítettek a végtelen víztömeg fölött fúvó szelek. Útközben a közeli Kantonban is kikötöttek, hősünk pedig, partra lépve, nekivágott a városnak, hogy közelebbről is megismerkedjen a Távol-Kelet megannyi egzotikumával, ám a városnézés végül is a szabadságába került. Nem ismerve a helyi szokásokat, nem borult le egy magas rangú mandarin (kínai hivatalnok) előtt, aki ezért elfogatta, s rabszolgává tette. A szökések terén már kellő tapasztalatokra szert tevő Jelky azonban ismét kiszabadult a fogságból, s más menekülési lehetőséget nem látva, Kanton holland kereskedőnegyedébe sietett, ahol belépett a gyarmati hadseregbe. Egységét 1758 januárjában Holland-Kelet-India fővárosába, a Jáva szigetén fekvő Batáviába (mai nevén: Jakarta) irányították, de mivel a gyarmaton kevés szabó akadt, így a kormányzó, Peter Albert Van der Parra – tudomást szerezve a fiatal katona eredeti mesterségéről – leszereltette őt, s a hajdani bajai szabólegény, holland állampolgárságot kapva, önálló műhelyt nyitott a településen. Hamarosan meg is nősült, feleségül véve egy haszonbérlő lányát, Elisabeth Seguint, s úgy tűnt, több kaland már nem vár rá.

A vele kezdettől fogva ellenségesen viselkedő kormányzóné azonban 1760-ban elérte, hogy újból besorozzák, s hadnagyként Ceylonra vezényeljék, ahol a sziget belsejében elterülő buddhista szingaléz állam, Kandy királya támadást indított a partvidéket uraló hollandok ellen, s hadjárata során több ültetvényt is felperzselt. Jelkynek büntetőexpedíciót kellett volna szerveznie, hogy a kor szokásai szerint véres bosszút álljon a bennszülötteken, ám a fiatal parancsnok a lehető legkevesebb áldozattal akart véget vetni a háborúnak. Tudomására jutott, hogy Kandy hasonnevű fővárosában, a Szent Fog Templomában őriznek egy Buddhának tulajdonított fogat, s a szingalézek hite szerint akié az ereklye, az uralja Ceylont. Így a holland csapat egy része lezárta a támadó sereg útját, míg hősünk egy kisebb egységgel – rejtekutakon – bejutott a templomba, s bár a véletlenül kiütött tűzben a papok által elmenekíteni próbált fog is megsemmisült, Jelky kezébe került az ereklye aranyládája, mellyel az éppen kibontakozódó csata színhelyére sietett. Az őslakók pedig, miután felismerték a hadnagy által magasra emelt ládát, kedvük szegetten visszavonultak, azt híve, hogy immár az európaiak kezébe került Buddha hatalmas erejűnek hitt szent foga, s úgy érezték, ezzel a további ellenállás is értelmetlenné vált. A harcnak – az ültetvényesek legnagobb örömére – azonnal vége szakadt, ám a világjáró magyarra még élete legnagyobb megpróbáltatása várt.

Az emberevők ketrecében

A ceyloni konfliktus lezárását követően, csapatával a Nagy-Szundák és Új-Guinea között sorakozó Molukka-szigetekre hajózott, melyek akkoriban a Holland-indiai Kereskedő Társaság kezében voltak, s azt a parancsot kapta, hogy kössön szerződéseket a helybeli törzsfőnökökkel, melyek értelmében a bennszülöttek csak holland kereskedőknek adhatják el a szárazulatokon gazdagon termő egzotikus fűszereket. Ternatén, a sziget belsejét borító őserdőben azonban egységét bekerítették és megtámadták a kannibalizmusukról hírhedt őslakók, a csata túlélőit pedig – parancsnokukkal együtt – falujukba kísérték, ahol fákra függesztett ketrecekbe zárták, szabályosan felhízlalták, majd megették a szerencsétlen sorsú katonákat. Végül már csak Jelky András maradt életben, ám szerencséjére a törzsfőnök lánya, Kvanga beleszeretett a fogolyba, s két fivérével együtt megszöktette a kishíján a kannibálok gyomrában kikötő rabot. Egy közeli, lakatlan szigetre eveztek, mely viszont kívül esett a hajóforgalom útvonalain, így több hónapot töltöttek el a földdarabon, mire egy arra vetődő, Batáviába tartó holland vitorlás észrevette a jelzőtüzüket, s fedélzetére vette őket. A Jávára vezető úton a kalandos életű magyart viszonzatlan szerelemmel szerető Kvangát elvitte egy betegség, ám Jelky – két bennszülött segítőjével együtt – megérkezett a gyarmati fővárosba, ahol hősnek kijáró ünneplésben részesítették a rég halottnak hitt hadnagyot.

Hollandia japáni nagykövete

Az immár végleg leszerelő katona visszanyerte a kormányzó kegyét, kinevezték a polgárőrség vezetőjévé, s újból megnyitotta műhelyét, mely olyan szép forgalmat bonyolított le, hogy jövedelméből jelentős nagyságú földterületet vásárolt, így a gyarmat egyik befolyásos ültetvényese lett. Később diplomáciai feladatot kapott új hazája kormányától, mely japáni nagykövetnek nevezte ki az egykori bajai szabólegényt. A távol-keleti szigetország akkoriban még igencsak távol tartotta magát a külvilágtól, ám a hollandoknak szükségük volt az ottani óriási piacra, ezért rést akartak ütni az elzárkózás falán, s Jelky el is érte, hogy kereskedelmi szerződések köttessenek Hollandia és Japán között.

1772-ben azonban váratlanul elhunyt a felesége, majd nem sokkal később barátja, Peter Albert Van der Parra. Ezt követően rátört a honvágy, s tisztségeiről lemondva, 1776-ban, két gyermekével együtt nekivágott a vén Európába vezető hosszú útnak. A következő év augusztusában partra szállt az amszterdami kikötőben, ahonnan előbb Bécsbe, majd Budára utazott, s ott is telepedett le. Ismét megnősült, s még egy fia is született második házasságából, 1783. december 6-án azonban elragadta a tüdővész. Mindössze 45 évet élt, ám e négy és fél évtized során többet látott a világból, mint mások kétszer annyi idő alatt.

Lajos Mihály