Egy vándordíjat alapító középcsatár

„Európa színpadán mi is játszottunk, s nem a miénk volt az utolsó szerep...” – írta egyik versében Arany János, Magyarország egykori középhatalmi helyzetére utalva. Futballtörténelmünkről szólva pedig ugyancsak elmondhatjuk, hogy az 1970-es évekig mind a válogatottunk, mind a legjobb klubcsapataink a nemzetközi közép-, sőt gyakorta az élmezőnyben szerepelt, illetve szerepeltek, s kitűnő játékosokkal írták a sporttörténelem lapjait. Az utóbbiak közé tartozott Toldi Géza, a Ferencvárosi Torna Club és a nemzeti tizenegy legendás középcsatára.

Az Avar utcától a válogatottságig

A leendő sportcsillag – még Tunigold Géza néven – Budapest I. kerületében, egy Avar utcai bérházban látta meg a napvilágot 1909. február 11-én. Már gyermekként nagy kedvvel és ügyesen rúgta a „lasztit” a közeli Csörsz és Táltos utcákban lakó kortársaival, majd serdülőkként megalapították az I. kerületi Ifjúsági Tornaegyletet (ITE-t), s már itt is csapattársa volt Magda Béla, akivel később együtt játszott az egyik legnagyobb múltú magyar klubcsapatban, a Ferencvárosi TC-ben. Az ITE előbb az ifjúsági bajnokság negyedosztályában szerepelt, ám tehetséges fiatal focistáinak köszönhetően szinte minden szezonban egyre feljebb kvalifikálta magát, míg végül bejutott az ifjúsági bajnokság első osztályába, melyet 1927-ben meg is nyert. Közben – mivel akkoriban a szabályok még lehetővé tették, hogy egy játékos egyidejűleg két csapatban is szerepeljen – a fővárosi Süss-gyár is alkalmazta hősünket a cégligában szereplő együttesében, ahol – többek között – együtt játszott Sebes Gusztávval, a nagyszerű Aranycsapat majdani szövetségi kapitányával, a csapat pedig a liga első helyezettjeként fejezte be az 1926–1927-es bajnokságot. Az eseménydús 1927-es esztendő végén, az ifjúsági szövetség körmérkőzéses karácsonyi tornáján azután több jónevű egyesület, köztük a Nagyvárad NCS, valamint az FTC megfigyelői is észrevették a Tunigold Géza játékában rejlő, kibontakozásra váró lehetőségeket, s szerződési ajánlatokat kapott tőlük. Ő pedig – öt gyermeket nevelő, s gazdagnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető szülei tanácsára – a Fradit választotta, nem utolsósorban azért, mert a klub vállalta a taníttatását.

Első ízben 1928. február 22-én mutatkozott be a Fradiban, az egyesület Üllői úti pályáján, a Dorogi AC ellen vívott Magyar Kupa-mérkőzésen. S mint később visszaemlékezett rá, egyáltalán nem érzett lámpalázat. Tóth István – becenevén Potya – az FTC akkori edzője ugyanis megnyugtatta, világos tanácsokkal és utasításokkal látta el a fiatal játékost, aki már az első, „nagycsapatban” lejátszott meccsén két góllal örvendeztette meg a hazai közönséget. A találkozó pikantériája volt, hogy mindkét együttes, sőt még a játékvezető is tiszta zöld mezben lépett pályára, amin a nézők igencsak derültek, de azután totális káosz alakult ki a játéktéren, mire a bíró – egy mezcsere erejéig – félbeszakította a találkozót, mely végül 9-0-s Fradi-győzelemmel zárult. Az év nyarán pedig a fiatal csatár Tunigoldról Toldira magyarosíttatta a nevét. Természetesen a nemzeti tizenegy vezetői is felfigyeltek a gólerős labdarúgóra, aki legelőször 1929. április 14-én Bernben, a Svájc elleni Európa-kupa mérkőzésen öltötte magára a válogatott címeres mezét, s már a 24. percben hatalmas erejű lövést küldött a kapura, mely a kapufáról vágódott vissza a mezőnybe. Majd a 61. percben sikerült „letennie a névjegyét”. Egy magyar támadás végén játékostársa, Híres célba vette az ellenfél kapuját, s bár Romseyer, a svájciak hálóőre kiöklözte a labdát a 16-osig, az idejében odaérő Toldi kapásból, bal lábbal, bevágta a játékszert a kapuba, megszerezve csapatunk 3. gólját, válogatottunk pedig végül 5-4 arányban diadalmaskodott a hazaiak fölött.

Dél-amerikai túra, nemzeti bajnokságok, Közép-európai Kupa-meccsek

1929 nyarán az FTC dél-amerikai túrán vett részt, s a mérkőzéssorozat világraszóló sikert hozó találkozóján, június 21-én, Montevideóban, hazai pályán 3-2-re legyőzte a kétszeres olimpiai bajnok uruguayi válogatottat, azt a csapatot, mely a következő évben megnyerte az első, Uruguayban megrendezett futball-világbajnokságot. E túrának is akadt egy elképesztő momentuma. A Rio de Janeiro-i meccsen a játékvezető hirtelen fojtogatni kezdte Kohut Vilmost, a Ferencváros játékosát, s csak a rendezőség tagjai, valamint a csapattársak mentették ki a szorult helyzetbe került csatárt. Kiderült, a bírón épp azon a mérkőzésen tört ki az elmebaj.

A nemzeti bajnokság 1929–1930-as idényében, a Pécs–Baranya elleni találkozón, két perccel a meccs vége előtt Toldi találatával egyenlített ki a Fradi, s így a 2-2-es döntetlennel végződő mérkőzésen ő mentette meg csapatát a vereségtől. Az 1931–1932-es ún. százszázalékos bajnokságban, amikor az FTC úgy szerezte meg a bajnoki címet, hogy minden meccsét győzelemmel zárta, meghatározó egyénisége volt a talán megismételhetetlen eredményt elért együttesnek, s ő lőtte be a Ferencváros századik NB I.-es gólját. Remek egyéni teljesítményei mellett igazi csapatjátékosnak bizonyult. Az egész pályát bejátszotta. Az egyik percben – csatár létére – még a védelemben szerepelt, hogy a következő pillanatban már egy hatalmas és pontos átadással szöktesse valamelyik társát, miközben maga is teljes erőbedobással vett részt a támadásban, s ha gólhelyzetbe került, mind fejjel, mind lábbal nagy erejű, jól célzott lövéseket adott le az ellenfél kapujára, s nemegyszer megesett, hogy „zsinórban” tíz bajnoki mérkőzésen betalált a hálóba, nem egy meccsen nem is egy alkalommal. Például 1930-ban a Pécs–Baranya elleni találkozón már a 2. percben védhetetlen fejesgóllal zörgette meg a hálót, majd később a 16-os vonaláról bombázott a bal sarokba. Bajnokként zárta az 1927–1928-as, az 1931–1932-es, az 1933–1934-es, valamint az 1937–1938-as idényt, 1933–1944-ben pedig ő lett az NB I. gólkirálya. Emellett 1928-ban, 1933-ban, 1935-ben és 1943-ban a Magyar Kupát is megnyerte. Az 1933-as kupadöntőben például 11-1-re verték meg az örök rivális Újpest TC-t, s Toldi lőtte be csapata 8. gólját.

A közép-európai klubcsapatok egykori nagynevű tornáján, a II. világháború után csenesen elhalt Közép-európai Kupában (KK) is ő volt az együttes „húzóembere”, aki külföldön, a hazaiak ellen pályára lépve is bátorságot tudott önteni a legcsüggedtebb szívekbe is. 1937-ben tagja volt a KK-t megnyert együttesnek, mely a két következő sorozatban is a döntőbe verekedte magát, s az arany után két ezüstéremmel gazdagodott. Egyik legemlékezetesebb mérkőzését 1939 tavaszán vívta a Bologna elleni negyeddöntő hazai visszavágóján. Az első, Itáliában lejátszott meccsen – melyen Toldi nem játszott – az olaszok 3-1-re legyőzték a Fradit, melynek továbbjutásáért már egy huncut vasat sem adtak volna. S az Üllői úti visszavágón is egy ideig csak a kispadról nézhette a mérkőzést, egy csapattársa lesérülése miatt azonban mégis pályára küldték, ő pedig mesternégyest rúgott Bologna kapujába, míg a taljánok erejéből csak egy szépítő gólra futotta, így Toldi továbbjuttatta együttesét. A mérkőzés után szurkolói küldöttség kereste fel a nagyszerű teljesítményt nyújtó csatárt, s a négy gól emlékére egy zöld-fehér színű ólomkristály vázát ajándékoztak a játékosnak.

Két világbajnokság – negyeddöntős szerepléssel, illetve ezüstéremmel

1934-ben Olaszországban rendezték meg a második futball-világbajnokságot, melyen a címvédő nem jelent meg, meglehetősen ostoba módon így állva bosszút azért, hogy sok európai válogatott nem utazott el az uruguayi vébére. Távolmaradásával viszont magát fosztotta meg a címvédés lehetőségétől. Magyarország ellenben részt vett a világbajnokságon, s a Nápolyban lejátszott nyolcaddöntőben Egyiptommal csapott össze. A találkozón Pál már a 12. percben megszerezte a vezetést válogatottunk számára, melyet Toldi Géza bő negyedóra elteltével már kétgólosra növelt, ám az észak-afrikaiak talpra álltak és kliegyenlítettek. A 2. félidő elején azonban Vincze Jenő lélektani szempontból nagyon fontos gólt lőtt, ismét előnyhöz juttatva a magyar nemzeti 11-et, majd a 61. percben Toldi újból betalált az egyiptomiak hálójába, s beállította a 4-2-es végeredményt. A bolognai negyeddöntőben azonban az osztrákok két góllal elhúztak, s bár Sárosi György 11-esből szépített, válogatottunk már nem tudta a maga javára fordítani a mérkőzést. Ám az elődöntőben Ausztria is elbukott az olaszok ellen, akik a római fináléban 2-1-re megverték Csehszlovákiát, s megszerezték első világbajnoki tornagyőzelmüket (amit azóta háromszor is megismételtek).

A következő, 1938-as labdarúgó-világbajnokságra Franciaországban került sor, s mivel ugyanazon év márciusában a náci Németország az Anschlusszal bekebelezte Ausztriát, a négy évvel korábbi tornával szemben, melyen 16 csapat képviseltette magát, a focivébék történetében egyedülálló módon páratlan számú együttes (15) vett részt a viadalon. Remek magyar szerepléssel indult a mérkőzéssorozat. A Reimsben megrendezett nyolcaddöntőben Holland-Indiával (a leendő Indonéziával) csapott össze válogatottunk, s Kohut Vilmos vezető találata után Toldi Géza már a 16. percben kétgólosra növelte a magyar előnyt, s nemzeti 11-ünk 6-0-ra „kiütötte” ellenfelét. A lille-i negyeddöntőben 2-0-s győzelemmel búcsúztattuk el a svájciakat. S bár a párizsi elődöntőben a svédek már az első percben megszerezték a vezetést, a mérkőzés további 89 percében válogatottunk káprázatos játékot mutatott be, az 5-1-es magyar győzelmet hozó mérkőzésen egyszerűen „lesöpörtük” a pályáról az északiakat, a korabeli beszámolók szerint pedig – a helyzetek alapján – akár két számjegyű is lehetett volna a góljaink száma. A szintén a francia fővárosban lejátszott döntőben azután válogatottunk a címvédővel akadt össze. Érthetetlen módon csapatunkból kihagyták a robusztus, az ellenfél játékát nagyon jól ismerő Toldi Gézát, s bár az olaszok vezető gólja után még sikerült kiegyenlítenünk, végül is 4-2-es olasz győzelemmel ért véget a mérkőzés, így válogatottunk ezüstéremmel térhetett haza. (De mit nem adnánk ma azért, ha „csak” másodikok lennénk egy focivébén…)

Serleg – Spanyolországból

A középcsatár 1939-ben klubot váltott, 1941-ig a Gamma SC-nél, majd egy évig a Szegedi AK-nál kergette a labdát. Ezt követően visszatért a Ferencvároshoz, végül pedig – az 1945–1946-os idényben – a Zuglói MADISZ együttesében fejezte be az aktív játékot. Edzőként vezette a Zuglói MADISZ, a svéd Aarhus GF, utoljára pedig a belga K. Berchem Sport labdarúgócsapatát. Élete végéig vonzódott viszont a Fradihoz, melynek futballistájaként pályafutása legszebb eredményeit érte el. 1973-ban vándordíjat alapított, hogy azt minden évben az FTC legjobb teljesítményt nyújtó játékosa nyerje el. Olyan, mutatós serleget akart készíttetni, mely megfelel az elképzeléseinek, így Spanyolországból rendelt meg egy ízléses és dekoratív trófeát, s mellette kisebb kupákat is készíttetett, melyeket a díjazott végleg megtarthatott. Amikor pedig a kis serlegeket készítő spanyol cég megszűnt, Fekete Géza szobrászművésszel készíttette tovább azokat. 1985. augusztus 16-án hunyt el Budapesten. A vándordíj mellett pedig a Ferencvárosi TC székházában kialakított, a csatár életét, pályáját bemutató Toldi terem is őrzi az emlékezetét.

Lajos Mihály