„Hatan háltunk egy ócska ágyban”

Papgyerekek a szovjetrendszerben

A szovjetállam által elhurcolt református lelkipásztorok között a legkorábban letartóztatottak egyike volt Gönczy Pál tiszteletes, aki előbb Ráton, majd – 1933-tól – Nagydobronyban szolgálta egyházát. Elítélése után felesége öt gyermekkel maradt otthon, akik közül a legidősebb, Ilona 14 éves, míg a legkisebb, László még csak féléves volt, s édesanyjuk – még ha lett volna is rá lehetőség („természetesen” nem volt, hisz’ ő is „a nép ellenségének” számított) –, akkor sem tudott volna munkát vállalni ennyi gyermek mellett. Egyik fia, a Magyar kultúra lovagja címmel kitüntetett Sándor Eszenyben lakik, ő a helyi KMKSZ-alapszervezet elnöke, Ilona és László ma is Nagydobronyban él. Velük beszélgettem el arról, miként élték meg a lelkészgyermeksorsot.

– Ma sem felejtem el 1946. július 31-ét. Éppen ebédeltünk a parókián, amikor betoppant hozzánk a községháza néhány alkalmazottja, azonnal a községházára rendelték édesapámat, s még azt sem engedték meg neki, hogy befejezze az ebédjét – pillant vissza arra a régi-régi nyári napra özv. Szanyi Józsefné Gönczy Ilona. – Meg sem fordult a fejünkben, hogy elhurcolják, hiszen akkor még nem indult meg a tiszteletesek, tisztelendők ellen irányuló letartóztatási hullám. Csak akkor döbbentünk rá, hogy baj van, amikor nem jött haza, s hírül vettük, hogy a KGB letartóztatta. Az állambiztonságiak hozzánk is kiszálltak, mindent felforgattak, de persze, nekünk, a családtagoknak nem mondták meg, mit keresnek, s még csak be sem volt szabad mennünk azokba a helyiségekbe, ahol a KGB-sek éppen „dolgoztak”. Leltárba vették a bútorainkat, a könyveinket (édesapámnak nagyon sok könyve volt), s ezek nagy részét elkobozták, elvitték. Talán valamilyen ürügyet kerestek, hogy beleköthessenek… Csak a lelkészi iroda polcain sorakozó egyházi könyveket hagyták itt. Majd tehergépkocsik fékeztek le a parókia előtt, s az értékesebb, szebb, újabb bútorainkat, köztük a hálószoba- és az ebédlőgarnitúrát felrakodták a járművekre, hogy Ungvárra szállítsák azokat a bútorokat „megrendelő” elvtársaknak…

Gönczy Pált 1946. no­vember 20-án – „a nép ellensége” váddal – nyolc év kényszermunkatáborban letöltendő büntetésre ítélték, melynek letöltése után még négy évig kényszerlakhelyen kellett tartózkodnia. Az Urál-vidéki, turinszki lágerbe hurcolták, a nyolc esztendő letelte után pedig Szibériában, a Krasznojarszki járásban elterülő Silinszk községet jelölték ki kényszerlakhelyéül, ahol éjjeliőrként dolgozott, s még pénzt is küldött haza a családjának.

– Igen sok vallásos tárgyú verset is írt szibériai magányában, ezeket leveleiben küldözgette haza, s miután 1956 májusában amnesztiát kapott, s hazatért, egy fényképalbumba írta át a költeményeket, melyeket máig megőriztünk – fűzi hozzá Gönczy László.

– 1947-ben kiköltöztettek minket a parókiáról, s anyai nagyszüleink fogadtak be az egyik szobájukba, míg a másikban ők laktak a lányukkal – veszi vissza a szót Ilonka néni. – Egyetlen ócska, kétszemélyes ágyunk maradt hálóhelyül, azt szállítottuk át az új lakóhelyünkre, s abban aludtunk mind a hatan. Emellett maradt még egy-két régi bútorunk, de mind elfért egy szobában. A tehenünket, a disznónkat, a lovunkat és édesapám lovaskocsiját elkobozták. Baromfiállományunkat már a világháború utolsó időszakában megették az előrenyomulás közben egymást váltó szovjet egységekkel érkező, hozzánk beszállásolt tisztek, akik átmenetileg elfoglalták a szebb, nagyobb szobáinkat, míg mi a kisebb helyiségekben húztuk meg magunkat, s jellemző, hogy minden este meg kellett nekik sütni két kacsát. Ők is szerették a kacsapecsenyét… Az egyházi földeket – 30 holdat – pedig már 1944 őszén elvette a lassan berendezkedő új rezsim. Szinte semmink sem maradt. A Jóisten azonban megsegített bennünket, édesapánkat nagyon megszerették a hívei, azokból az élelmiszerekből tartottuk fenn magunkat, amit a falu népe összehordott nekünk.

1948-ban beszélgetőtársaim nagynénje férjhez ment, a férje családjához költözött, s magához vette a szüleit, a lelkészcsaládnak pedig új lakóhely után kellett néznie. Egy falubelijük, Badó József fogadta be őket a házába, mely két lakrészből állt, melyek mindegyike egy konyhát és egy szobát foglalt magába, s az egyik lakrészben lelt ideiglenes otthonra a lelkészfeleség és öt gyermeke. Emellett Badó gazda egy kis zöldségeskertet is kihasított a magáéból a számukra. Gönczy Ilona 16 éves volt, amikor a legidősebb öccsével, Pállal együtt ’48 nyarán vállalt munkát a ráti kolhozban, mivel a nagydobronyiban nem kapott. Édesapjuknak sok jó ismerőse volt Ráton, egyikük, Kovács Sándor lakóhelyet biztosított a két gyerekembernek, akik hétvégenként nagyméretű, fekete téglakenyereket vittek haza a családjuknak, egyebet nem sokat tudtak venni a kevéske fizetésükből. 1950-ben pedig Ilonka néni elhelyezkedett egy ungvári varrodában, ahol elsajátította a varrónői szakmát, de az itt megkeresett munkabéréből is csak annyira futotta, hogy fekete kenyerek beszerzésével segítse a családját, a többi pénz ráment a saját élelmezésére meg az útiköltségre (a lakhelyet egy munkatársnője biztosította neki, valamint néhány további, faluhelyről a városba került munkáslánynak). Négy évig dolgozott Ungváron, majd hazatért, s két évig csak úgy juthatott hozzá egy kis keresményhez, hogy a kényszerlakhelyén dolgozó édesapjuk a fizetéséből küldött annyi pénzt, amennyiből varrógépet vásárolhatott, s a falubelijei számára varrt paplanhuzatot, illetve ruhát. 1953-ban, Sztálin halála után már valamivel jobb lett a helyzetük, Pál öccse munkát kapott a nagydobronyi kolhozban, s a két legidősebb testvér volt a családfenntartó.

– 1956 februárjában eladó lettem a helyi könyvesboltban, esti tagozaton leérettségiztem a helybeli középiskolában, majd elhelyezkedtem a Nagydobronyi Fogyasztási Szövetkezetnél, miközben magánúton elvégeztem a Munkácsi Szövetkezeti Technikumot, s könyvelő lettem. 1960-ban férjhez mentem, a férjem családjához költöztem, 1987-ben a fogyasztási szövetkezetből mentem nyugdíjba, s ma is a néhai férjem általam megörökölt otthonában lakom – meséli Gönczy Ilona.

– Miután édesapánk 1956-ban hazajött, még engedélyt kellett kérnie a megyei vallásügyi osztálytól, hogy újból hirdethesse az Igét, csak a következő évtől szolgálhatta újból az egyházát, előbb mint nagydobronyi lelkész – házat is építtetett itt –, majd nagyberegi lelkipásztor lett, de Nagybereg mellett Csonkapapiban, Hetyenben, Beregújfaluban és Beregsomban is ő végezte el a szertartásokat – fűzi hozzá Gönczy László. – Ami engem illet, 1965-ben felvételt nyertem a Rivnei Vízgazdálkodási Főiskolára, melynek elvégzése után a Nagydobronyi Vízgazdálkodási Hivatalnál léptem munkába, 1973-ban főmérnök lettem, s ebből a beosztásomból mentem nyugdíjba.

Tanulásuk során nem érte őket hátrányos megkülönböztetés, ám munkahelyükön mindkettőjüket figyelmeztette a főnökük, hogy állami alkalmazottakként nem járhatnak templomba. Csak a rendszerváltáskor nyílt meg számukra is a templom ajtaja…

Lajos Mihály