Babits Mihály: Az őszi tücsökhöz

Ki átható, egyhangú dalaiddal

betöltöd a nyugalmas éjszakát,

milyen lehet tenéked a világ?

Csend van; a hangok alusznak az éjben.

A te zenéd van ébren egyedül,

mint láthatatlan, éles hegedű.

A te zenéd a csöndnek része immár,

és mint a szférák, titkon muzsikál:

az hallja csak, aki magába száll.

Csendnek és éjszakának hegedűje,

milyen lehet tenéked a világ?

Érzed-e a csöndet s az éjszakát?

Zenéd olyan, mint a lelkem zenéje

s talán a fájó unalom dala:

egyforma volt tegnap s egyforma ma.

Bokrod alatt, ah, kétségbeesetten

érzed a csöndet és az éjszakát,

s szegény vak lélek, sírsz az éjen át.

Babits Mihály itt olvasható költeménye a magyar irodalom egyik legizgalmasabb című kötetének – Herceg, hátha megjön a tél is – különös darabja. A nagy költemények mellett Az őszi tücsökhöz című vers nem közvetlenül segíti a kötetben megfogalmazódó filozófiai kérdés megértését, amely kérdés nem más, mint Bergsonnak az életlendület elvéhez kötődő felismerése. A filozófus ugyanis azt állította, hogy az élet öntudatlanul is célelvű. A célhoz vezető út pedig sosem egyenes vonalú, hanem kiszámíthatatlan, szerteágazó, akadályokkal teli, de az életlendület mindig átsegít minket ezeken az akadályokon. Nos, „az őszi tücsökhöz” forduló Babits-költemény, mintha az élet szemlélését tekintené egyfajta célnak, ha már az élet úgyis öntudatlanul célelvű. A versben a tücsök zenéjéhez hasonlítja saját lelkének zenéjét, melyet egyszersmind az egyformaság és az unalom dalának is lát. E költemény tehát érinti a szerző költői hitvallását, míg a bergsoni tételt egyéni felfogással gazdagítja.

Penckófer János