Béke van…

Lassan araszolnak felfelé. A nagymama és az unoka. Meredek a domboldal. A temetődomb oldala… Az asszony feketében, a pici leány még orgonalilában, fehérben. Csúszós az a néhány lépcső is. A tegnapi eső megsíkosította a rátapadt rőt leveleket. Az idős asszony észre sem veszi a többi sírkertjárót. Pedig sok köztük az ismerős, többen oda is köszönnek neki.

Felérnek. Friss a hant. A nagymama férje egy hónappal ezelőtt szenderült el végleg. A síron még ott vannak a koszorúk. A gyertyák viaszteste furcsa figurákba olvadt.

… Csaknem ötven évig szerették, féltették, segítették egymást. Hol pedig tűrték, elviselték.

Az utóbbi időben sokat perlekedtek. Piszlicsáré dolgok miatt. „Már megint elsóztad a pörköltöt!...” „Már megint fordítva vetted fel a pulóveredet!...”

Kicsiny tüskék. Nem mérgesek. De azért szúrnak, csípnek.

A család egy ideig csak mosolyog rajtuk. Játékszerű ez a torzsalkodás. Aztán, amikor az öreg felcsattanva bejelenti, hogy a húgához költözik, már komolyodik a helyzet. Megbolondult. Azután, hogy fél évszázadig közös kenyéren… Nyugtatgatják, győzködik. Legyen béke, mondják a nagymamának is. Vén korotokra elment az eszetek?

Nem volt, mert nem lehetett elköltözés. Mert közbeavatkozott az elkerülhetetlen…

A nagymama új mécseseket gyújt. Szótlanul. Rezzenéstelen arccal.

A kislány szembogarán visszaverődik az éledő fény. Odatörleszkedik a nagyihoz, halkan, félénken, gyermeki komolysággal kérdezi:

– Nagyi… de ugye… most már béke van?...

Szellő jön, fordít egyet a lángocskákon. S vetíti őket az asszony arcára. És áttetsző cseppecskéket is varázsol rá. Pedig eső sem szemetel.

Visszaöleli a gyermeket.

– Igen, kislányom. Most… most már béke van. Nagy… nagy béke…

Ungvári Ádám