József Attila: A Paradicsom életté lesz
A fák megálltak mozdulatlan,
A vizek nyugtalanok lettek,
Különös zaj támadt a kertben,
Valami bántotta a kertet.
Egy hattyú énekelt és úszott
Hullámos, karcsú lebegőben,
Énekelt, úszott s hirtelen csak
Meghalt ott fönn a levegőben.
A fűszálak elszomorodtak,
Kis homlokukat eltakarták,
A bogarak szívére köd jött
S a fűszálakat összemarták.
Éhes lett minden, a virág is,
Melyet jó szagú szellő ápol,
A harmatból a légy kimászott
S Isten eltűnt a trónusáról.
Fellegbe ment, hogy majd a porban
Megsirassa szép, álnok testét.
S két ember – átkozták ők egymást
S zokogva már egymást keresték.
Egy korai – 1925-ből való – József Attila-vers ez, melynek megértését három fontos információ segíti. A „Paradicsom”, „a trónusáról eltűnő Isten” és „a két ember”. E három fontos támpont alapján az ötlik föl legtöbbünkben, hogy közvetlenül a „bűnbeesés” utáni időkről szólhat ez a költemény. Tudniillik így minden egybevág. Különösen, ha „a két embert”, azzal a bizonyos első emberpárral azonosítjuk, merthogy a Paradicsomról mindenki tudja, milyen hely. Isten „eltűnő” alakja pedig, bizonyára az emberpár bűnbeesésének következménye lehet.
Ugyanakkor a költemény címében szereplő „élet” szó összetett jelentést hordoz. Pozitív dolgot sejtet – hiszen az „élet” miként is jelenthetne negatívumot? –, és mégis mintha ennek ellentétét mutatná nekünk a vers. Az életté válás itt tulajdonképpen nyugtalanság („vizek”), bántás („kert”), halál („hattyú”), szomorúság („fűszálak”), mondhatni: csupa döbbenet. Ezért tölti el balsejtelem a „kis homlokukat eltakaró fűszálakat” például. És jogos is a feltámadt félelmük, hisz miután a „bogarak szívére köd” ereszkedett, „összemarják” a fűszálakat.
És ebben bizony felismerhető a mai és a mindenkori élet: a balsejtelem, szorongás meg félelem, miközben össze is vagyunk állandóan „marva”. Mindazonáltal mégsem gondoljuk, hogy létezhet ennél döbbenetesebben pozitív dolog. Hát még, amikor utolér a pillanat, és megérezzük: nem vagyunk feltétlenül magunkra hagyatva…
Penckófer János
