„Aki nem utazik, az a könyvnek csak az egyik lapját olvassa”

Beszélgetés Bujna Zoltánnal, a biciklis dervissel

Bujna Zoltán Szlovákiában, Révkomáromban született. Egy hajótervező mérnöki irodában dolgozik. Amikor éppen nem dolgozik, túrázik. Biciklijére pattan, és elteker közeli országokba, felteker hegyekre. Példaképe Vámbéry Ármin tudós és világjáró. Tiszteli a munkásságát olyannyira, hogy két, összesen körülbelül 13 ezer kilométert felölelő, 2005-ös és 2013-as expedícióján végigjárta példaképe útját. Ezekről könyvet is írt, A biciklis dervis, illetve A harmadik út címmel.

Bujna Zoltán január 18-án Beregszászba látogatott, hogy tinédzser fiataloknak beszéljen az útjairól, mi is itt beszélgettünk vele.

– Mi inspirálta önt az első felfedezőút megtételére?

– Ennek az útnak voltak előzményei: európai körutak, magyarországi túrázgatások barátokkal, Erdély körbejárása. Az első nagyobb lépés az volt, amikor elmentem 2005-ben keletre, Iránba. Akkoriban nem sokan látogattak el ezekre a vidékekre, mivel rendkívül rossz hírük volt. Akkor még az interneten sem találhattunk annyi anyagot az országról, mint most. Az emberek legfőképpen a nyugati médiából kaptak akkoriban képet Iránról, és azok általában teljesen mást takartak, mint ami a valóság, én pedig kíváncsi voltam arra, mi a valóság.

– Tehát ön nem hitt a médián keresztül áramló információknak, és úgy döntött, látni akarja…

– Így van! A saját szememmel akarom látni a dolgokat. Én csak annak hiszek, amit átélek. Ezt nem bántam meg, mert a valóság teljesen más, mint amit akkor a híradók adtak. Meg az is motivált, hogy szeretnék Vámbéry Ármin nyomdokaiba lépni. Tehát az ő útjainak bejárása, nyomon követése, hogy lássam, mi változott 150 év alatt. Ha az expedícióról beszélünk, akkor róla is beszélünk, és az ő hagyatékának az ápolásáról. Szeretnék hozzájárulni az emlékének megőrzéséhez. Tehát ez egy összetett dolog, ami kiegészül a sportteljesítménnyel is.

– Az expedícióval kapcsolatban: ez nem egy olyan dolog, hogy reggel felébredsz, ráülsz a biciklidre, és letekersz 6 ezer kilométert. Ha én szeretnék nekivágni egy ilyen útnak, hogyan kell felkészülnöm rá, milyen előkészületeket kell elvégeznem? Ön hogyan készült fel erre?

– Ezek az utak abban különböznek az európai utaktól, hogy ide vízumok kellenek. A vízumok elintézése pedig már nagy feladat. El kell mennünk a nagykövetségekre, ami az én esetemben Pozsonyt és Bécset jelenti. Ezekről a helyekről néha szó nélkül kidobják az embert, mert hiányzik egy dokumentum. Ilyenkor többször kell fordulni. Nekem hat vízum kellett. Azt gondolom, hogy aki ezen a tortúrán átjut, már fél sikert elért. Ezt követően fel kell készíteni a biciklit az útra, valamint össze kell állítani azt a felszerelést, amit az útra visz magával. Figyelni kell arra, hogy ne legyen túl nehéz. Nem viszi helyettünk senki a csomagunkat. Az én felszerelésem vízzel, sátorral, mindennel együtt 50 kilogramm volt.

– Az út során, hogyan és miből élt? Gondolom, az 50 kilós csomag nem tartalmaz annyi élelmet és vizet, hogy 100 napra elég legyen.

– Valóban nem. A csomagban két-három napra elég élelem van és körülbelül 5 liter víz. Persze, amikor elindulunk az útra, a szülők, a feleség annyit csomagolnak, hogy az expedíció első hetében nincs szükség arra, hogy ételt vásároljunk. De ilyenkor az ember már alig várja, hogy könnyebb legyen a felszerelése, hiszen amikor elérjük a Kárpátokat, és fel kell tekerni egy magaslatra, nem mindegy, hogy 50 vagy 15 kilogramm a bicikli.

De a kérdés az, hogy miből élek. Egy régóta jól bevált szokásom, hogy egy napot 10 euróból kell megoldanom. Ebbe beletartozik az is, hogy néha szállást kell találnom, mert nagyon esik az eső, nagyon hideg van. Annak ellenére, hogy sátorral utazom, néha kellett fizetnem szállásért, nem beszélve a váratlan kiadásokról, mint például: probléma van a biciklivel. Ebbe a 10 eurós átlagba bele kell férnie annak is, hogy hajóval, vonattal, busszal utazzam, mert vannak szakaszok, amelyeket biciklivel nem lehet megtenni. De ebben a költségvetésben benne volt a képeslap vagy a biztosítás, könyvek, kézművesdolgok, amiket postán haza küldtem. Egyébként az étel csak pár euró naponta. Olyan 1000 euróból lehet megoldani az étkezést és szállást egy 100 napos túrán. Persze, ehhez hozzá kell számolni a túrakerékpárt, ami egy ilyen utat kibír. Az körülbelül 800 euró. Az én esetemben a vízumok körülbelül 400 euróba kerültek. Persze, itt még beszélnünk kell minőségi sátorról, ami körülbelül 100 euró, minőségi hálózsákról, technikai ruházatról, kempingfelszerelésről, ezek összesen körülbelül 1000 euró. Tehát olyan 3500-4000 euróból megoldható egy ilyen expedíció. A pozitív viszont az, hogy ezek a felszerelések megmaradnak a következő túrára is. Tulajdonképpen a mozgóköltség a napi 10 euró és a vízumok.

– Két expedíciója volt. Beszélne róluk?

– Az első Dunaszerdahely–Teherán. Azért Dunaszerdahely, mert ezt a várost tartotta Vámbéry szülővárosának. Innen Magyarország, Szerbia, Bulgária, Törökország, Irán: Teherán, aztán pedig ezen az útvonalon vissza. Ez 6 ezer kilométer volt 80 nap alatt.

– Ezt a távot kerékpárral tette meg, vagy utazott mással is?

– Törökországban kellett vonattal megtennem egy szakaszt kétszer. Egyszer oda és egyszer vissza, hogy a nyolcvan napba beleférjek. Akkor még egyetemista voltam, és a 80 nap egy határidő volt.

A másik expedícióm kicsit érdekesebb útvonalon haladt. Itt már nem mentem Törökországba, mert ott elég sok kellemetlen élményem volt, főleg a kurdok által lakott keleti részen. Komáromból indultam, átkeltem Magyarországon, Románián, Moldávián, utána Transznisztria, Ukrajna, hajóval át Batumiba, majd Grúzia, Örményország, Irán, Türkmenisztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán és a végállomás: Kirgizisztán, ahonnan repülővel tértem haza.

– Említette az előbb, hogy a kurd vidéken voltak kellemetlenségei. Mi történt?

– Abban az időben – bár nem tudom, most milyen a helyzet arrafelé – eléggé labilis vidék volt. Az expedícióm előtt pár évvel turistákat raboltak el az Ararát felé vezető úton és váltságdíjat követeltek értük. Elég gyakoriak voltak a katonai ellenőrzőpontok. A kurdok és a törökök között azóta sincs túl jó viszony. Az én esetemben főleg azzal volt a gond, hogy pásztorgyerekek rendszeresen megdobáltak kövekkel. Voltak, akik csak úgy szemből dobáltak kővel, és voltak olyanok, akik csak akkor, ha nem adtak pénzt az arra járók, de a kutyájukat is ráuszítják az emberre. Ezt mindenkivel megtették, a motorosokkal is, én pedig a biciklimmel elég védtelen voltam. Ez nem egy alkalommal volt, hanem állandó jelleggel, folyamatosan megtörtént.

– Tehát gyakorlatilag az expedíciói célját a pásztorkutyákon és a mérges, neveletlen kurd gyermekeken kívül teljes nyugalomban, békében érte el?

– Amikor az ember túrázik, akkor érdekes üzemmódba kapcsol. Egy ilyen túra nagyon jól fejleszti az emberismerő képességeket. Ha valakivel találkozom, kevés időm van arra, hogy eldöntsem, elfogadjam-e a meghívását. Volt olyan, hogy nemet mondtam a megérzéseimre támaszkodva. Ilyen volt például Bulgáriában is. Az egyik ottani meghívott magához éjszakára, ám egyre több cigánygyerek gyűlt körém, és amikor kezdtem lepakolni, akkor mondták, hogy amúgy 50 euró lesz. Akkor valahogy rögtön megérzed, hogy ez itt nem a te helyed. Érzed, hogy „le akarnak nyúlni”, nem jó emberekkel állsz szemben. Az ember elkezd óvatos lenni, hátul is nő egy szeme. De amikor kint sátorozol, akkor sem alszol olyan mélyen, hogy ne tudj egy váratlan szituációra reagálni.

– Mondhatjuk, hogy az emberek iránti fokozott bizalmatlansággal kell nekiindulni egy ilyen útnak?

– Inkább óvatossággal, ugyanakkor nyitottan is. Nem szabad úgy ellátogatni egy országba, hogy elfogadjuk azt, amit hallottunk róla: bűnözők lakják, és így tovább. Véleményem szerint inkább az a helyesebb, ha közömbösként érkezünk: ez is egy ország, aztán majd a végén, amikor továbbhaladok, összegzem, milyen élmények értek. Az emberek felé bizalommal fordulok, de nem hagyom magam megvezetni. Az eddigi tapasztalataim szerint mindenhol jó emberek élnek kivétel nélkül.

Valójában nem csak azért látogatok el egy országba, hogy alátámasszam a jó vagy a rossz hírét. Inkább jobban érdekelnek a természeti adottságok, a vallás, nagyon szeretek a mecsetekben pihenni, nézni, ahogy az emberek imádkoznak. Az építmények miatt, az emberek miatt, szóval számtalan oka van ennek.

– Melyik volt az az ország, ahol módfelett figyeltek önre?

– Irán. Ott rendszeresen megálltak mellettem, és adtak valamit. Látták, hogy küzdöm föl magam egy hegyre, és annak a tetején ott vártak egy doboz süteménnyel. Volt, amikor adtak két konzervet, üdítőt.

– A két expedíciója során melyek voltak azok az élmények, amelyek igazán lélekemelőek voltak, amelyek mindig felragyognak, és szívesen emlékszik vissza rájuk?

– Az egyik például az, amikor megtaláltam Vámbérynek az aláírását Perszepoliszban. 150 évvel előttem járt ott. Az nagyszerű élmény volt. Pontosan ugyanazon a helyen állni, ahol ő állt. Persze a könyvei alapján tudtam, hogy Vámbéry mely helyeken járt, de azok az útvonalak azóta beazonosíthatatlanok, a régi utak már nem léteznek. Jó érzés volt az úton magyarokkal találkozni, akár Jerevánban, vagy akárhol a nagyvilágban, mert egyébként máskor csak magamban beszéltem vagy telefonon. Másik hatalmas élményem pedig az volt, amikor Tádzsikisztánban a Pamír hegységben található 4655 méteres Akbajtál-hágót megmásztam biciklivel.

– Hogyan kommunikált?

– Angolul és szlovákul. Szlovákul azért, mert Közép-Ázsia országai azok volt szovjet tagállamok, és negyven-ötven évtől fölfelé szinte mindenki beszéli még az oroszt, ami nem áll messze a szlovák nyelvtől. A fiatalabbak már nem igazán beszélnek oroszul, velük angolul próbáltam beszélgetni.

– Az expedíciók után mennyire változott meg a világképe, a saját környezetéről alkotott képe?

– Teljesen. Amikor az ember elmegy, rengeteg pozitív energiával töltődik fel az útja során. Legutolsó utamra egy tökéletesen jó otthoni háttérrel vágtam neki: a feleségem segített, sőt, mindenki segített. Hazajöttem megannyi pozitív élménnyel, gondolattal és azt vettem észre, hogy a szürke hétköznapok az embert előbb vagy utóbb visszarántják, és azokat a mosolyokat, amelyeket Közép-Ázsiából hozott haza, elhagyja. Egy hét után ugyanazt az életet éltem, mint előtte, ráadásul rögtön elkezdtem dolgozni. De az ember gondolkodása, problémamegoldó képessége teljesen megváltozik. Az úton találkozunk problémákkal, amiket meg kell oldani, ugyanúgy, mint a hétköznapokon, de míg hétköznapi döntéseink következményeit akár évekkel később tapasztaljuk meg, addig egy expedíción legkésőbb másnap látjuk a következményeket, de beléd ivódik, hogy nem szabad feladni, mész tovább. Ezt hazahozod, és már nem csinálsz nagy problémát abból, hogy ha valami nem sikerül azonnal. Ez a fajta pozitív gondolkodás sok emberből hiányzik, és én ezért mondom sok embernek, hogy menjen, és lásson világot, mert jobban be fogja tudni sorolni magát a környezetébe. Jobban megérti, hogy az, amit ő most éppen rossznak lát, nem is annyira rossz. Sokan szeretik magukat sajnáltatni, azt mondják: itt nincs jó élet. Én erre azt mondom, menjen el a Pamírba vagy Tádzsikisztánba és nézze meg, hogyan élnek ők, mekkora szegénységben. Ilyenkor rögtön ráébredünk, hogy nem is élünk annyira rosszul. Van mit ennünk. Kellene minden ember életében egy ilyen kontraszt, hogy egy kicsit kinézzenek a világukból. Azt szokták mondani, hogy aki nem utazik, az a könyvnek csak az egyik lapját olvassa. Ezt a saját példámon alá tudom támasztani.

Szaniszló Róbert