Ady Endre: Vén faun dala

Pogányok üdve: érlelő nyár,

Nyüzsgő világ, por és salak –

Én, bús faun, karom kitárom

És áldalak, megáldalak.

Sugáros útjaid bejárom,

Ha sugár nincsen is velem:

Én vagyok a legvígabb koldus

Aki dalol – az útfelen...

Pán ébred. E fáradt világra

Egy új világ reszketve készül,

Egy új világ karját kitárja

S mi meghalunk ez öleléstül.

Jön új világ. Jön a szilajság,

Jön a gyönyörök új világa,

Örök nyara lesz majd a vérnek

S júniusnak örök virága.

Óh, szent pogányság, jövel, jövel már,

Várnak a bénák és az épek,

Én legjobban, ki nem tudom, csak:

Hiszem azt, hogy szép az élet…

A kimondottan nagy klasszikusaink iránt érdeklődő versszeretők számára igazi csemege lehet ez a ritkán ajánlott-idézett Ady Endre-költemény. Különösképp, ha tudjuk, egy olyan műről van szó, amely közvetlenül Ady irodalmunkba történő berobbanása előtt született.

A Vén faun dala ugyanis nem a híres-hírhedt – a normákat fölrúgó – Új versek 1906-os kötetében látott napvilágot, hanem az előző gyűjteményben. Az 1903-as Még egyszer című kiadványból való ez a mű, de könnyű felismerni benne a későbbi költemények, az „új versek” hangját és költői magatartását.

A Vén faun dala meglehetősen pontosan jellemzi néhány szóban, hogy milyen új világ van előkészülőben, mi az, amit észlel maga körött a lírai személyiség. Egy megszületésre váró, vagy már meg is született „nyüzsgő” életről beszél, melynek a „por és salak” természetes összetevője, melyben a „szent pogányság” ki fog teljesedni. Áldását is adja ez a személy a „gyönyörök új világára”, melyben „örök nyara” következik el „a vérnek”.

A Vén faun dalában még minden a testnek kínálkozó gyönyörökről szól, itt még nyoma sincs annak az Adyra jellemző Isten-keresésnek, mely egész későbbi költészetén végigvonul…

Penckófer János