Weöres Sándor: Bolero
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk,
a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át
a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk,
olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép,
végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad
és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain,
tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy,
hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán
ajtó mellet, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk,
ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk
mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán,
ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Weöres Sándor egyik legismertebb verse az itt olvasható Bolero. Címe nyilvánvalóan a zene világát idézi: a spanyol táncot, vagy elsősorban talán Ravel zeneművét, az ugyancsak Bolero címet viselő alkotást.
De ha jól belegondolunk, még a szó harmadik jelentése – rövid ujjú nyitott kabátka, női felső – sem mond ellent a vers formai megalkotottságának. Ha úgy tetszik: egyetlen, nem túl hosszú mondattal állunk szemben – tehát ilyen tekintetben zárt grammatikai forma –, belső struktúrája pedig igen lenge kapcsolódásokat mutat.
A könnyűségre való utalás viszont, csak külsőség. Csak forma. A vers hangsúlya a nyitó szókapcsolaton van – „mind elmegyünk” –, bár ezt még az elején nem lehet érezni. Mikor az ötödik sorban megismétlődik, már figyelmeztetéssé válik, a vers záró elemeként pedig egészen mély és egyértelmű nyomatékot kap. De semmi félelem: a nyitó, majd a megismétlődő, illetve a záró szókapcsolat – és gondolat – között csupa költőiség honol. A „ringatózó fák alól” indulunk, „a holdsugár a lábnyomunkba lép”, és mi csak „lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain”. Mert egyszer „mind elmegyünk”…
Penckófer János