Vasárnapi üzenet: 2018. december 30.

2018. december 30., 10:43 , 936. szám

„Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet, megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg.” (Zsolt 103,1–4)

Az óesztendő utolsó estéjén mindnyájan kapunk egy lehetőséget arra, hogy mérlegeljünk: mi az, amit továbbviszünk az új esztendőbe, és mi az, amit magunk mögött hagyunk ezzel az elmúló évvel. Mi az, amit tudatosan be akarunk vésni az emlékeinkbe; sőt, el akarunk mondani a következő nemzedékeknek, fiainknak és unokáinknak is, mert fontos, mert meghatározó emlékünk, alapélményünk? S mi az, amire semmi szükségünk nincs a továbbiakban, ami kacat, teher, és jobb, ha megszabadulunk tőle? Mire akarunk emlékezni, és mit akarunk elfelejteni? Ez ma este az a kérdés, amit Isten igéje feltesz nekünk.

Bizonyos kultúrákban ilyenkor hoznak radikális döntést a családok, hogy melyik kacattól kell végleg megszabadulni, sok helyen az ablakból dobálják ki még a bútorokat is. Ha nem is kell ennyire elvetemülten közelednünk a kérdéshez, de értelmezhetjük az év lezárását úgy is, mint egy nagy költözést. Amikor új helyre kerül az ember, akkor el kell dönteni, hogy egy-egy régi tárgyat, berendezést magával visz oda is, vagy inkább megszabadul tőle. Ilyenkor derül ki, mennyire kötődünk valamihez; illetve ilyenkor fedezzük fel azt is, mennyi mindenre nincs is igazából szükségünk.

Ismerünk embereket, akik folyton a múltban élnek: életük minden csalódását, arcra esését, füstbe ment tervét és elveszített csatáját mintegy formalinba áztatták, vitrinbe zárták, s naponta ezekre néznek. Azóta ezernyi sikerük volt, tengernyi áldás jelent meg körülöttük, Isten számtalanszor megajándékozta őket; de mindez nem számít nekik, mert a régi sérelmek, régi terhek megmaradtak. Ott vannak a lelkük vitrinjében, ezekre néznek, és nincsen békességük. Milyen sokszor elég egy tiltás, egy pofon, egy meggondolatlan mondat, s még egy emberöltő múlva is harag él az ember szívében; nem tud megbocsátani. S vannak elvarratlan szálak, soha el nem avuló ügyek, átejtett, becsapott barátok, akikkel megszakadt a kapcsolat, mert nem mentünk oda hozzájuk, és nem rendeztük közös dolgainkat. Meg nem bánt bűnök, melyek időnként előjönnek, gyötörnek belülről. Sok mindent hurcolunk, amit el kellene engednünk, le kellene tennünk az új esztendő küszöbén az Úr kezébe.

Van viszont valami, amire önmagunkat szüntelenül emlékeztetnünk kell: Isten tetteinek nagyságára, irántunk való irgalmára és szeretetére, amelyet olyan sokszor tapasztaltunk meg ebben az elmúlt évben is. Atyai gondviselését, megbocsátó kegyelmét, a bűntől megtisztító erejét, amelyet méltatlanul is átélünk, érdemtelenül is megtapasztalunk naponként. Emlékeznünk kell a meghallgatott imádságokra, a kis és nagy csodákra, a rabságból való szabadulásra, a betegségből való felépülésre, a halálközeli élményekre, amikor igazán megértettük, kinek a kezében van az életünk. „Áldjad, lelkem, az Urat” – mondja a zsoltáros. S valóban, Istent magasztalva, az Ő csodáira emlékezve, kegyelmébe és atyai szeretetébe kapaszkodva kell elindulnunk élő hittel, reménységgel az új esztendő felé.

Szimkovics Tibor
református lelkész