Kiss Benedek: Nyelvem! Anyanyelvem!
Kő Pál barátomnak ajánlom, mert
a mi szavaink kőbe, márványba kívánkoznak.
Nyelvem: anyanyelvem
lobogtatlak, mint zászlót,
édességes nyelvem,
hallgatlak, mint édes madárszót,
sokszorozlak, mint rigók a dalt,
fényesítenélek, mint gyöngyös rózsafüzér
keresztjét, melyen
Krisztus urunk hajdan belehalt
a világszennybe, világmocsokba,
nem vagyok magamban véled,
s csak véled nézhetek kicsire, nagyobbra,
ne hagyj elesnem,
csak ha nem téged kiált a versem,
csak ha nem Te vagy a dunnám, párnám –
nélküled mivé lennék,
lennék a nagyvilágban is
világnagy árván,
téged emtetlek, mint ahogy anyám
emtetett veled valaha,
nélküled megsüketülnék, megvakulnék,
mint a villámtól megszenesedett
útszéli fa,
ami csak arra jó, hogy kányákat ringasson,
nyelvem: én anyanyelvem:
világeleji és világvégi
tündérlány, fejedelmi tündérnagyasszony,
segíts meg, mert futnak előlem, mint
a megriadt fürjcsibék, a szavak,
elhalnak bennem az édes igék,
mint a jégverés-verte fürjcsibecsapat,
maradj meg éltetőmnek, mint akit a
Mindenség csecsbimbója szoptat,
mint aki világgá kiáltja a Mindenséget,
aminek sugarában
megmozdulnak,
s életre nyurgulnak a jövő napok
s a régen voltak.
Kiss Benedek verse pontosan illeszkedik nagy költőink elragadtatott megszólalásainak sorába: szinte alig akad olyan poétánk, aki ne szentelt volna verset a magyar nyelv csodájának, aki ne adott volna hangot édes anyanyelvünk iránti rajongásának.
Igen, elragadtatás, vagyis több mint szeretet, ami e versből árad és kicseng. Ez bizony rajongás. Aztán ámulat és tisztelet és féltés, áhítat, egy olyan mély érzés és kifejezhetetlen odaadás, amiről legszebben a mottó szól. Hogy tudniillik kőbe, márványba, egyetlen tömbbe kellene foglalnunk valamennyi szavunkat, mert egytől egyig mindegyik rajongást vált ki belőlünk. De vajon hogyan tudná elvégezni ezt a munkát Kő Pál szobrászművészünk? Ki tudja! Mindenesetre, ha valaki, akkor ő biztosan rá tudna érezni egy olyan monolit formára, amely egyszerre lenne szójelentés, -hangzás és testet öltő metafizika, egyszóval minden, ami nyelvünk egyedi csodáját hirdeti.
És akkor még a régi idők szójelentéseinek fölrezzentéséről nem is szóltunk. Pedig szerzőnk alighanem ilyen megfontolásból hozta elő az emtet szót, melyre az emlőn túl a szoptat, táplál szavunk ad mai magyarázatot. Édes anyanyelvünkről, e „tündérlányról” és „tündérnagyasszonyról”, talán csak az összes szavunkkal együtt lenne szabad szólnunk…
Penckófer János