Győri László: Napraforgó
Ki van nyílva a napraforgó,
mind hogy virít!
Egyfele fordul, áhítattal
néz valakit.
Mintha mind egyhez imádkozna.
Ki az az egy,
akire minden napraforgó
most rámered?
Nézd a nyújtózó, sűrű tömböt,
mikor suhansz,
milyen egyforma, egyszín sárga
mindegyik arc.
Amely a hőségen át vakít
seregesen,
egyek ők, a seregben senki
se idegen,
egyik se másféle, mint a többi,
mind úgy virít,
ahogy a másik, mint a zubbonyt,
úgy viselik
a sárgát, a sárgát, a hatalmas
fergeteget,
amely úgy vonul nyersen elő,
mint kész sereg.
Ránk olvad a sárga, sárgában
forgunk mi is.
Köröskörül azé az élet,
ki benne hisz.
Ő a nap, amelyre úgy néznek
áhítatos
szívvel, hogy nem látják, a fénye
árnyba tapos.
Látod, a sok fő egyfelé néz,
úgy alszik el
meghajolva egyre sötétebb
színeivel,
hogy akkor se fordul el attól,
akit imád,
merev nyakkal őrzi a hűség
mozdulatát.
A szédítően sárga napraforgómező himnusza ez a költemény? Vagy megdicsőítése? Vagy hódolat e különleges virágunk előtt, amely úgy virág, hogy közben haszonnövény is? Igen, igen és igen! Mindezt egyszerre juttatja eszünkbe Győri László nagyszerű költeménye, amely úgy beszél a napraforgó virági és növényi létéről, hogy közben az egész élet értelmének közelébe jut.
Költői eszközökkel és igazi költő módjára ragadja meg Győri László létünk alapállását, miszerint az „egy” határoz meg mindent. Szerzőnk nem írja nagy betűvel ezt az „egyet”, és mégis aligha van versszerető olvasó, akinek ne az a bizonyos Egy jutna eszébe, aki felé lelki arcával szokott – nap mint nap – odafordulni az ember.
A napraforgónak nincs emberi szeme, és mégis „látja”, érzékeli azt az „egyet”, ami nélkül nem létezhetne csodálatos napraforgósága. Egybetartozik tehát az anyagi és szellemi valóság. Természetes „hűségében” bizony „egy” a minden, hiába a káprázat, hogy ami különállónak mutatkozik, az különálló is …
Penckófer János