A Sváb utca utolsó svábjai
Elvesztett Ungvár
A Wikipédia azt írja, hogy a svábok németek, akik svábul vagy a német nyelv délnémet nyelvjárásán beszélnek. Ungváron egykoron az összes németet svábnak nevezték attól függetlenül, hogy milyen dialektusban beszéltek. Jelenleg az ungvári svábokról csak a Sváb (Svabszka) utca neve maradt fenn. Sajnos, azoknak a németeknek a kolóniájáról, akik a XVIII. század végén érkeztek a városba, nagyon keveset lehet tudni. Most a Sváb utca utolsó svábjairól fogunk mesélni, a német közösség egykori elnökének és „bírójának”, Keszler Istvánnak (Stefan) a leszármazottjairól.
Keszler háza napjainkban a Sváb utcán minden oldalról modern üzlet- és irodaházak közé van beszorítva. Az üzletemberek már nem egy alkalommal felajánlották a tulajdonosoknak, hogy adják el a földterületet és a házat, amit természetesen lebontanának, ahogyan ez az utcán a többi régi épülettel történt. De Keszler Istvánnak, aki 20 éven át vezette a német közösséget, nem hivatalos bírója volt, és képviselte a német közösséget a városi hivatalban (hasonlóan a jelenlegi városi tanácshoz), a leszármazottai határozottan megtagadták a családi ház eladását. Keszler unokája, Dufinec Katalin (lánykori neve Ringer) azt mondja: ez a ház és a picinyke udvar az egyetlen dolog, ami fennmaradt a családjuk egykori földjeiből és a vagyonából, így az utódoknak nincs erkölcsi joguk eladni azt.
Katalin asszony a családjáról mesélve megsárgult okmányokat terít szét az asztalon. Úgy tudja, hogy hét német család, köztük az ő apai és anyai ági ősei is még a XVIII. században érkeztek Ungvárra. A németek életének kutatói Kárpátalján (közte Gribanics és Pavlenko) írásaikban megjegyezték, hogy a német csoportok több ilyen szervezett ideutazása történt meg, az első 20 család valóban 1776-ban (megneveznek úgyszintén más évet is – 1786) települt le Ungváron. A németeknek megígérték, hogy az új helyen telkek, kész házak, műhelyek és jószág vár majd rájuk. Az áttelepültek többsége azonban nem kapta meg az ígért dolgokat, így egy részük azonnal továbbutazott, míg mások elkezdték a megélhetésük megalapozását a város által kifejezetten a német kolónia számára kijelölt Minaji utcában (a széles körben elterjedt hiedelem ellenére az utcának soha nem volt hivatalosan a Sváb utca a neve, csak később, a független Ukrajna idején lett az).
Idővel a német kolónia egyre nőtt Ungváron, újabb és újabb családok érkeztek ide a német Salzburgból és a Rajna-vidéki Pfalz régióból. A Keszler család, amelyről mesélünk, az áttelepülők első csoportjában volt, azaz 1776-ban vagy 1786-ban érkezett Ungvárra. Az első ungvári Keszlerek keresztnevei sajnos, nem maradtak fenn. Napjainkban az utódaik csak azt tudják, hogy 1830-ban már Ungváron született Keszler András, aki 1857-ben feleségül vette Fuchs Katalint, egy 1839-ben született német lányt. Ismeretes, hogy a házaspár mezőgazdasággal foglalkozott, sok földjük, jószágaik voltak. Kilenc gyermekük közül csak hat élte meg a felnőttkort. Ennek a párnak az egyik fia volt Keszler István (vagy Stefan, ahogy a cseh érában nevezték), aki 1877. április 4-én született.
István 8 osztályt végzett, aztán nem tanult tovább, mert kénytelen volt segíteni a nagy gazdaság vezetésében az anyjának, aki 1888-ban megözvegyült. Akkoriban az ungvári németek hatalmas földterülettel rendelkeztek Ungváron és környékén. Zöldségfélét, kukoricát termesztettek és állatokat tartottak, gyakorlatilag az egész várost ellátva hús- és tejtermékekkel, zöldségfélékkel és kukoricaliszttel.
Keszleréknek hatalmas földterületük volt a vasútállomás közelében, a mai Dzsambul utca környékén, az egykori húsfeldolgozó üzem mellett. A szarvasmarhákat a minaji legelőjükön tartották. Valójában az akkori Minaji utcában, ahol 1840-től még mindig áll a Keszler család háza. A családnak hatalmas udvara volt, amely a jelenlegi Parhomenko utcáig nyúlt. Ezen a telken zöldségfélét termesztettek, valamint ott álltak az istállók, a sertésólak, a tyúkketrecek és egy széna tárolására alkalmas helyiség. A betakarításra Keszlerék, mint a többi német gazdálkodó család is, akik mezőgazdasággal foglalkoztak, a környező falvakból hívtak embereket. Azt mondják, hogy épp a németek alakították át Ungvár akkori külterületét áthatolhatatlan bozótosból rendezett kertekké, amelyeken reggeltől estig dolgoztak a népes sokgyermekes családjaik.
A német közösség nagyon összetartó volt. Keszlerék dokumentumaiból kitűnik, hogy gyermekeik keresztszülei két nemzedéken át csak németek voltak: Fuchsok, Ringerek, Krónok, Kornok, Pushaverek, Shoopok. Házasságot úgyszintén csak a szomszédaikkal kötöttek. A közösség tulajdonában volt egy erdő, amelyből bekészletezték a téli tűzifát. Ezt az Ungvártól Cigányóc felé vezető út menti erdőt az emberek még mindig Sváb erdőnek nevezik. De még a németek ilyen összetartása mellett sem tudták megőrizni nemzeti identitásukat. Néhány generáció után felhagytak a hagyományaik őrzésével, és német tannyelvű iskola hiányában később elfelejtették a nyelvet is. Még Keszler István, a sváb közösség vezetője sem tudott egyáltalán németül, magyarul beszélt és imádkozott. Azt is elmondhatjuk, hogy minden ungvári német buzgó római katolikus volt, minden vasárnap feltétlenül elmentek a templomba, és sohasem dolgoztak vallási ünnepeken.
Visszatérve Keszler Istvánhoz elmondhatjuk, hogy 1902-ben feleségül vette a szomszédját, Keszler Máriát. Habár megegyezett a vezetéknevük, de nem voltak rokonok, pedig úgyszintén egy olyan német családból származott, amely még az első áttelepülési hullámmal érkezett Ungvárra. Mária abban a házban élt, amely Istvánék házával szemben állt (most egy nagy körbekerített üres telek van a helyén). A házaspárnak 12 gyermeke született, de csak nyolcan élték meg felnőttkort. Keszler István elvszerető és tisztességes ember volt, épp ezért választotta őt a közösség a vezetőjének. Természetesen ez a pozíció nem volt hivatalos, csak társadalmi alapon végezte a teendőit. Apróbb félreértések, viták, kérések megoldásának ügyében keresték fel őt. Keszler István képviselte a közösséget a városi hivatalban, de a képviselőség nem befolyásolta őt a fő foglalkozásában, a mezőgazdasági termelésben és az állattenyésztésben. Városi képviselőként is tovább művelte a földjeit.
A nagy és tehetős Keszler család továbbra is egy kis házban élt az akkori Minaji utcában. Mária többször is mondta férjének: „Stephi, építünk egy nagyobb házat!” De ő nem értett ezzel egyet, azt válaszolta, hogy jobb lenne még több földet vásárolni, mivel négy lányuk volt, akiket feleségül kellett adniuk, és jó hozományt kellett biztosítaniuk nekik. Megtartotta a szavát, és valóban férjhez adta három lánygyermekét, nagy földterületeket ajándékozva nekik. Csak egyiküket, Margitot nem akarta elengedni maga mellől – bár volt kérő –, mivel a gyermekbénulása miatt nem tudott teljes értékű életet élni.
A legidősebb fiának, Istvánnak is tragikus sors jutott. Azt a fiút, akivel szemben a szülei nagy reményeket tápláltak, a családi ügyek fő továbbvivőjének tartva, 1944-ben a szovjet hatóságok háromnapos helyreállítási munkára hívták. Elbújhatott volna, ahogyan sok más helyi német is tette, de mivel ő ugyanolyan elvszerető és tisztességes ember volt, mint az apja, nyíltan és készségesen elment ezekre a munkákra. Mint tudjuk, ennek az lett a vége, hogy a németeket a magyarokkal együtt megyénk határain túlra szállították, és a néhány napos munka több éves kényszermunkává változott a szovjet táborokban. Istvánnak még a szambiri gyűjtőtáborban nyoma veszett. Ott látták utoljára ismerősei, akik azt is elmondták, hogy a táborban hastífusz tombolt, amely a foglyok nagy részével végzett. A hozzátartozók hosszú éveken át keresték Istvánt, minden lehetséges helyre írtak, de a Szambirból való továbbszállításáról nem találtak információt, ezért feltételezik, hogy ott elkapta a hastífuszt és meghalt.
Fia eltűnése erősen megrázta idősebb Keszler Istvánt. Az új hatalom is sújtotta, amely fokozatosan elvette a családjától a földeket: először az állomás és a húsüzem közelében lévő területet, majd a ház mögötti udvarrészt. A család egy ideig még a jószágtartásból és a háztájiból élt. Mária házi túrót, tejet, nagy és ízletes salátafejeket, kaprot és hasonlókat árult a piacon. Amikor 1954-ben elmentek hozzájuk és elvitték a teheneket, valamint az összes mezőgazdasági eszközt, Keszler István összeroppant és három évvel később meghalt.
Ma a svábok egykori vezetőjének a házában unokája, Katalin él. Ő szintén színtiszta német házasságból született, anyja, Keszler Gizella 1939-ben ment férjhez a szomszédjához, a német Ringer család egyik leszármazottjához. Ehhez a családhoz kötődik a Sváb utca egyik érdekes története: a Sváb-Zsemajte utcák kereszteződésénél áll egy kereszt. A tehetős Ringer Mihály, aki feleségül vette Szengetovszka Máriát, 1907-ben, gyakorlatilag a német településrész végén, az akkori Minaji utcába állíttatott egy fehér kőkeresztet.
Sok évig állt ott, amíg az ’50-es években a szovjet hatóságok le nem rombolták és kidobták a Kapos utcában lévő régi temetőbe. Az emberek megtalálták és felállították a temető mélyében, és még a mai napig is gyertyákat gyújtanak mellette. A ’90-es évek elején a Ringer és Keszler családok leszármazottai vissza akarták állítani a családi keresztet a régi helyére, de az olyan állapotban volt, hogy nem kockáztatták meg az átszállíttatását. Ekkor a görögkatolikus közösség egy másik keresztet állíttatott a régi helyén, amely ma is látható a Sváb utcán. A kőkereszt pedig az ungvári svábok elvesztett emlékeként még mindig a régi temető bokraiban rejtőzködik.
Tetyana Literáti: Pro Zahid/
Rehó Viktória
