Pintér Lajos: a csongrádi templom-ajtó
a csongrádi templom-ajtó
előtt haladt el
tóth menyhért
az öreg csoszogi
szakadt volt fáradt
ég-földi vándor
a templom-ajtó félfájához
támasztotta vállát
ma nem osztunk
alamizsnát
szólította meg
berkecz plébános úr
nem koldus vagyok én
hanem festő
vándor festő
árván
világom járván
épp kopott már
e templom-ajtó
mondotta berkecz
plébános úr
jól megfizetném
ha lefestené
menyus mester
a jámbor bice-bóca
elbicegett
ócska festéket vett
s pemzliket
sietve lemázolta
a csongrádi templom-ajtót
és nevetett
őrülten nevetett
mit fizetek
kérdezte tőle
a botor plébános úr
semmit tán semmit
az isten fizesse meg
mondotta a festő
és elbicegett
fejét lehajtva
sírt magában
Posztumusz Kossuth-díjas festőművészünkről, Tóth Menyhértről Pintér Lajos írt egy kiváló versciklust, melynek a csongrádi templom-ajtó című darabjából egy mulatságos, de szívszorító életepizódot lehet kiolvasni.
Az történt ugyanis, hogy zseniális festőművészünket nem csak hogy nem ismerte fel Berkecz plébános úr, hanem még kéregetőnek is hitte. Úgy vélte, egy koldus támaszkodott neki „a templom-ajtó félfájának”, ezért szólott oda mindjárt: „Ma nem osztunk alamizsnát!”.
A szerény öltözetű és járáshibás, „bice-bóca” művész jellemét – bölcsességét, szeretetét, derűjét és tragikumát – igazán az mutatja meg, hogy amikor Berkecz plébános úr „Menyus mestert” mindezen túl még egyszerű mázolónak is gondolta, a művész eleget tett a plébánosi kérésnek. „Ócska festéket vett és pemzliket”, és lemázolta a kopott templomajtót. Ám amikor befejezte ezt a legújabb „művét” és fejét lehajtva indult tovább, bicegése közben, szemét és lelkét bizony elhomályosították a könnyek…
Penckófer János