Vasárnapi üzenet: 2019. szeptember 1.

2019. szeptember 1., 10:00 , 970. szám

„Ezért bizakodjatok férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta.”

(Apostolok Cselekedetei 27:25)

Egy kalandos utazásról szól az egész történet, amelynek végén a hajó darabokra hullik, de az utasok mind megmenekülnek, ahogyan azt Isten az angyal által kijelentette Pálnak. Kivétel nélkül mindnyájan úton vagyunk. Vannak, akik kalandvágyból utaznak. Vannak, akiknek nincs úti céljuk, csak bolyonganak a világban. Az útitársakat nem mi választjuk meg. Azt senki nem tudja, hogy meddig tart az utazásunk. Minden út előtt tele vagyunk várakozással. De vajon felkészültünk-e az útra? Mert az úton érhetnek minket meglepetések, viharok. Azon a hajón 276 utas volt összesen. Az időjárás viszontagságai miatt már az út elején figyelmeztette Pál a századost, az egész expedíció vezetőjét, hogy ne induljanak el, mert az út az életükre és a hajóra nézve is veszélyes. Nem hallgatták meg, a többség úgy döntött, hogy elindulnak. Pál mint hívő ember felelősséget érzett irántuk, ezért nem akarta, hogy a vesztükbe rohanjanak. Mert a hívő ember sohasem a maga hasznát nézi, hanem a másikét is! A többség viszont mindig mást akar. Általában nem figyel oda a hívő emberekre, a figyelmeztető bizonyságtételre. Sőt néha gúnyos megjegyzéseket is tesznek: kérdezte őket valaki? Mit kárognak a fejünk felett? Amikor ezen az úton viharba kerültek, és az életük veszélyben forgott, amikor a halálfélelem hatalmába kerítette őket, Pál felállt a hajón és biztató szavakat mondott nekik: „Legyetek jó reménységben! A hajó ugyan elvész, de ti megmenekültök! Isten ezt nekem kijelentette, és én hiszem, hogy úgy is lesz!” Ott a hajón Pálnak volt kapcsolata felfelé Istennel, de közben az utasokon is rajta tartotta a szemét. Az angyal azt is megmondta, hogy az útitársakat Isten ajándékozta neked! Hogyan tekintünk az útitársainkra? Házastársunkra, gyerekeinkre, idős szüleinkre, munkatársainkra, főnökeinkre? Hálásak vagyunk-e értük az Istennek? Kifejeztük ezt már valamilyen módon feléjük is? Ha viharok, próbák jelentkeznek a hajón, rámutatunk-e előttük az Istenre? Tudjuk-e őket biztatni, akik sokszor feladják, hogy „jó reménységben legyetek”? Él-e a hitünk? Áldjon meg az Úr, hogy soha ne szégyelljük megvallani, kié vagyok, kinek szolgálok, kinek hiszek! Ámen.

Mező Miklós
református lelkipásztor