„Isten, áldd meg a magyart…”

2020. január 22., 08:03 , 989. szám

1989 óta január 22. a magyar kultúra napja, mivel Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le a Himnusz – eredeti írásmóddal és alcímével együtt: Hymnus a’ Magyar nép’ zivataros századaiból – véglegesre csiszolt kéziratát. De miként is született meg a költemény, melyek a jellegzetességei, hogyan került megzenésítésre, s miképp vált nemzeti himnusszá?

A XIX. századig a magyarságnak nem volt nemzeti himnusza. A katolikusok a Boldogasszony anyánk és az „Ah, hol vagy, magyarok tündöklő csillaga...?”, a protestánsok pedig a „Tebenned bíztunk eleitől fogva...” kezdetű egyházi énekeket énekelték nép­himnuszokként, de népszerű volt a Habsburg császári-királyi hatóságok által több ízben betiltott Rákóczi-nóta is. Az 1800-as évek első felének nagy nemzeti-polgári ébredési időszakában, a reformkorban aztán megszületett az igény a magyarság egésze által a magáénak vallott nemzeti himnusz iránt, s Kölcsey épp e korszak küszöbén, 1823. január 22-én fejezte be a Himnuszt. A mű élete legnehezebb időszakában született meg. 1818 és 1823 között ugyanis levelei és visszaemlékezései tanúsága szerint nagyon rossz lelkiállapotban volt. Anyagi gondok, mély bánat (szerelme fiatalon elhunyt), súlyos alvászavar, nyomott kedélyállapot kínozta. Szatmárcsekei magányából alig mozdult ki, s akkor is csak a birtokával kapcsolatos peres ügyei intézése végett. Ez alatt az öt év alatt mindössze tizenkét verset írt, volt olyan esztendő, hogy egyet sem, s csak jó barátja, Szemere Pál lapszerkesztő ragadta ki végül depressziójából, visszahozva őt az irodalmi életbe. De még szatmárcsekei magányában, 1821-ben kezébe került a Szépliteratúrai Ajándék c. irodalmi folyóirat egyik száma, s benne az akkor még Balassi Bálintnak tulajdonított, ám mint később kiderült, a nagy reneszánszkori költő tanítványa, Rimay János által szerzett, „Oh, szegény megromlott s elfogyott magyar nép…” kezdetű költemény, mely a török világbeli magyarság sorsán kesergett, s ez a vers ihlető erővel hatott Kölcseyre, akit igencsak foglalkoztatott a török kor, illetve a kuruc kor irodalma, s főleg a protestáns prédikátor-költők jeremiádjai. A jeremiáda a XVI. századi protestáns vallásos-hazafias költészet jellegzetes műfaja volt, melynek pap-költő művelői – mint Gyarmati Imre, Szkhárosi Horváth András, Sztárai Mihály, Szegedi Gergely, Dávid Ferenc – Jeremiás próféta Jeruzsálem és a zsidóság sorsa fölötti siralmai komor stílusában siratták a török világbeli pusztuló magyarságot. A jeremiádák tehát siraloménekek voltak, s alkotóik – akárcsak a római katolikus költő és hadvezér Zrínyi Miklós – a magyarság vallási-erkölcsi romlása miatti isteni büntetésnek tartották a török hódítást. Míg a kor hitvitázó irodalmában a római katolikus szerzők a protestantizmusban, a protestáns szerzők pedig a katolicizmusban látták azt az okot, amiért Isten – úgymond – a magyarságra szabadította a törököt. Mai fejjel, persze, el lehet gondolkodni rajta, hogy a korabeli magyarság úgy általában szemernyivel is bűnösebb vagy ártatlanabb lett volna, mint a többi nép, illetve, hogy „vallási eltévelyedések” okozták volna a törökdúlást, vagy hogy a szent, igaz, szerető szívű, irgalmas Isten, az abszolút jó akarta volna-e a magyar falvak, városok feldú­lását, felégetésüket, keresztények lemészárlását vagy rabszolgaságba hurcolásukat. Mindenesetre a Himnuszban visszaköszönnek ezek a török kori elképzelések, s alcíme is a török világra, az azt magába foglaló XVI. és XVII. századra utal, mivel (a XX. század előtt) ezek voltak történelmünk kimondottan zivataros századai…

A Himnusz műfaját tekintve himnusz. S itt kell leszögezni, hogy nem minden himnusz egyben nemzeti himnusz, műfaját tekintve pedig nem minden nemzeti himnusz egyúttal himnusz is. A himnusz ugyanis elsősorban egy költői műfaj: az Istenhez vagy egy istenséghez, vagy egy eszméhez intézett, magasztos hangvételű költemény, mely ha az Istenhez vagy valamilyen istenséghez fordul, egyrészt dicsőíti őt, másrészt segítséget kér tőle. Igen ősi műfaj, első fennmaradt emléke a Kr. e. II. évezredből való óegyiptomi Aton-himnusz, mely az egyik óegyiptomi pogány istent, Atont magasztalja. A nemzeti himnuszoknak viszont csak egy része tekinthető műfajilag is himnusznak – ilyen például a görög, a brit, a dél-afrikai, az ománi. Más nemzeti himnuszok viszont vagy katonai indulók, vagy hazafias költemények, mely utóbbiak a haza szépségét ecsetelik, esetleg a hazáért vívott harcról szólnak, vagy – a német és az olasz egységmozgalom korában született német, illetve olasz himnusz – a nemzet újraegyesülésére szólítanak fel. A magyar Himnusz viszont – mint már írtam – műfajilag is himnusz. Versszerkezetileg keretes költemény. Az első és az utolsó versszak ima. Az elsőben Kölcsey áldást, védelmet és segítséget kér Istentől nemzetünk számára. A második és a harmadik versszakban a költő magasztalja az áldó Istent, aki bevezette a magyarságot a Kárpát-medencébe, és szép hazát adott neki, elhalmozta ajándékaival, felvirágoztatta, s győzelmekre vezette ellenségeivel (konkrétan a törökökkel és a Habsburgokkal) szemben. A negyedik, az ötödik, a hatodik és a hetedik versszakban a magyarság bűnei miatti büntetést, Isten haragjának következményeit mutatja be: a mongol és a török dú­lást, a haza romlását, a vereségeket, a széthúzást, a hazájukban hontalanokká vált emberek bujdosását. Az utolsó, nyolcadik versszakban pedig a költő visszatér az Istenhez való fohászkodáshoz, szánalomért esedezik, s arra kéri a kegyelmes Istent, hogy a sok szenvedés után vegye védelmébe nemzetünket, és adjon neki szebb jövendőt, hisz’ a magyarság már megbűnhődött minden vétkéért. A költeményre jellemző a jeremiádákhoz való nagyfokú hasonlóság, az ellentétpárok alkalmazása: isteni kegyelem és isteni büntetés, virágzás és pusztulás, diadalok és vereségek, versta­nilag pedig a középkori költészetből ránk maradt, majd a nép körében kanásztáncokban alkalmazott 7+6 szótagos ritmusképlet: a páratlan sorok hét, míg a párosak hat szótagból állnak. Ugyancsak jellemzőek rá a szépen csengő-bongó rímek, a verstani tökéletesség – ám Kölcsey mégsem sorolta legjobb versei közé. Az általa nem sokra becsült Aurora irodalmi folyóiratba küldte be, ahol 1829-ben látott napvilágot. Az említett, nehéz költői korszakában szerzett versei közül is a Hervadsz, hervadsz, szerelem rózsája, az Ültem csolnakomban és a Vanitatum vanitas című költeményeit tartotta a legjobb műveinek. És úgy halt meg –1838-ban –, hogy nemcsak Himnusza nemzeti himnusszá válását, hanem még a megzenésítését sem érte meg.

De egyáltalán nemzeti himnusznak szánta? Vagy csak azért választotta főcíméül a Himnusz címet, hogy műfajára utaljon, mint például József Attila az Óda esetében? Sokatmondó az utolsó vers­szak második sora: „Nyújts feléje védő kart tengerén kínjának.” Az 1820-as években ugyanis, bár a magyarság elnyomott volt, de nem volt „tengerén kínjának”. Ezt a kifejezést inkább egy jeremiádaszerző írhatta volna le, méghozzá a legteljesebb joggal a XVI–XVII. század fordulóján, a tizenöt éves háború elhúzódó, s rengeteg pusztulást hozó szakaszában. Vajon Kölcsey beleélte magát egy XVI–XVII. századi költő helyébe, s írt egy himnuszt, amilyet az írhatott volna? Mindenesetre Szemere Pál egy töredékesen fennmaradt tanulmányában utóbb arról írt, hogy barátját a fent említett Rimay-vers ihlette meg a Himnusz megírására. S még meglepőbb, hogy megjelenésekor, sőt ezt követően még évekig sem keltett különösebb visszhangot a költemény, csak Kölcsey halála után, a körülötte kibontakozódó kultusz során kezdett szélesebb körben is ismertté válni. De hogy nemzeti himnusszá legyen, ahhoz egy kiváló zeneszerző általi megzenésítése, és ekkor megszületett csodálatos dallama is szükségeltetett.

1843-ban Bartay Ede, a Nemzeti Színház igazgatója, aki zeneszerzőként, zenetanárként, népdalkiadóként, tankönyvíróként is maradandót alkotott, pályázatot írt ki – de még nem Kölcsey Himnusza, hanem Vörösmarty Mihály 1836-ban írt Szózata megzenésítésére, a pályázatot pedig Egressy Béni nyerte meg a költemény megzenésítésére tett második próbálkozásával. De már addig is nagy népszerűségre tett szert, s az 1840-es évek elején, de még a megzenésítése előtt Kossuth Lajos az általa szerkesztett Pesti Hírlap egyik vezércikkében nemzeti himnuszként méltatta – a Szózatot. 1843-ban aztán Bartay Ede újabb pályázatot hirdetett, de már Kölcsey Himnuszának a megzenésítésére, melyet Erkel Ferenc nyert meg, aki visszaemlékezései szerint előbb hosszan olvasgatta a költeményt, majd egyetlen óra alatt megkomponálta a dallamát, melynek során ihletően hatott rá az éppen megszólaló pozsonyi harangok zengése is, s a kottájába is beillesztette a harangszót. Igaz, 1844-ben még a Himnusz kórus-zenekari verziója szerepelt, s csak az 1880-as években vetette papírra a négyszólamú vegyes kari kórusváltozatot, ám mindkettő eltért a Himnusz ma közismert dallamától, ugyanis ettől verbunkosabb, gyorsabb ütemű, optimizmust sugalló volt. A vers 7+6-os rímképlete okozta nehézségeket pedig úgy oldotta meg, hogy szüneteket iktatott közbe, egyes szótagokat pedig megismételt, s a ma ismert „hozz reá víg esztendőt” helyett is „ho-ozz rá víg esztendőt” változat szerepelt. Első ízben 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban, társadalmi ünnepségen pedig ugyanebben az évben, de röviddel később, augusztus 10-én csendült fel, méghozzá az óbudai hajógyárban, a Széchenyi gőzhajó vízre bocsátásakor. Ősszel már méltató cikkek jelentek meg Kölcsey és Erkel Himnuszáról, mely ezt követően meg is indult hódító útján. Igaz, bár már ekkor is becses műként értékelték, 1848. március 15-én, este, az emlékezetes nemzeti színházi előadáson is felcsendült, ám a közvélemény még mindig a Szózatot tekintette nemzeti himnusznak. Az önkény­uralmi korszak idején egészében nem, 1850-től 1855-ig azonban be volt tiltva, s 1861-ben – a Szózattal és a Rákóczi-indulóval együtt – átmenetileg ismét tiltólistára került, ám időközben, az 1850-es évek derekától népszerűségét tekintve már megelőzte a Szózatot, a kiegyezés korában pedig lassan nemzeti himnusszá vált, amiben Mosonyi Mihály zeneszerzőnek is része volt, aki elkészítette a Himnusz egyszerűsített zongoraátiratát. A Himnusz népszerűsége pedig utólag átértékelte Kölcsey életművét, a XIX. század végén már ezt a költeményét tekintették a főművének, Jancsó Benedek 1885-ben megjelent Kölcsey-monográfiájában a Himnuszt mutatta be a költő legnagyobb irodalmi alkotásaként, s ekkortól kezdték nemzeti imádságnak is nevezni, noha – amit ma már természetesnek veszünk – templomokban még nem énekelték, dogmatikai okokból ugyanis kifogásolhatónak tartották a „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt” verssort, mivel a jövőben elkövetett bűnöket nem lehet előre megbűnhődni…

1903-ban Rátkay László képviselő törvényjavaslatot nyújtott be a Himnusz hivatalossá tételéről, azonban javaslata nem emelkedett törvényerőre. Húsz év múlva, a költemény megszületése 100. évfordulója alkalmából megtartott ünnepségen viszont Horthy Miklós kormányzó már állami jelképként említette meg, ám még ekkor sem született törvény hivatalos himnusszá tételéről. Ugyanakkor, sajnos, a trianoni béke árnyékában, úgymond, a nemzeti gyász kifejezéseként lelassították, tragikus tónusúvá tették a zenéjét, Dohnányi Ernő zeneszerző elkészítette az új zenekari változatát, mely szentesítette ezt az elnyújtott előadásmódot. Az 1950-es években a kommunista hatalom új, szocialista, Istent mellőző himnuszt akart állítani Kölcsey és Erkel műve helyébe, ám a tervezett új himnusz sohasem készült el. 1989. október 23-án pedig hivatalosan is a Magyar Köztársaság himnuszává tették a Himnuszt, a 2012. január 1-jén életbe lépett új Alkotmány preambuluma pedig a Himnusz első verssorával kezdődik: „Isten, áldd meg a magyart!” Egy év múlva pedig a Magyar Olimpiai Bizottság elfogadott egy, sportversenyeken előadott, az eredeti erkelihez hasonló, gyorsabb ütemű Himnusz-változatot, melyben már a harangszó is helyet kap. S mivel egyetlen gyász sem tarthat örökké, jó lenne teljesen visszatérni az eredeti és szebb erkeli hangszereléshez, énekes előadásmódhoz, elhagyva a mai elnyújtott verziót…

Érdekesen alakult hát a Himnusz története, mely nem nemzeti himnuszként született meg, mégis azzá vált, s valójában a nemzeti közmegegyezés tette azzá, mielőtt még hivatalos státuszt kapott volna. De miért is tette azzá a magyarság? Minden bizonnyal nem a 4. versszaktól kezdődő komor részek miatt, hanem az első, optimistább kicsengésű versszakra való tekintettel, melyben a költő Isten áldását és védelmét kéri nemzetünkre, s mert Erkel csodálatos zenét szerzett rá. Végezetül pedig mi is felfohászkodhatunk: „Isten, áldd meg a magyart!”

Lajos Mihály