Illyés Gyula: Dugovicsok
Nem érdekelnek, csak az öregek:
a csatárlánc a tunya had előtt;
az ellenséggel összegomolyultak, ők,
a kényszer-hősök, veszni kérkedők;
az elesők, fetrengők, már csak ők,
a tébolyultan küzdők vonzanak,
kik – védeni bár semmi nem maradt –
kitartanak, kitartanak.
Itt pusztulnak köröttem. Ki s milyen parancsot
vert belétek, belénk, belém is, társaim,
hogy – kívül király s Isten gondjain –
álljuk tetvesen s csont-bőr is a harcot
várva a kontyost, legyen ok, s ne holmi,
egy jó bömböléssel a mélybe hullni!
Illyés Gyulának ez a verse a Dugovics Titusz-legendára épül. Azt a hősünket idézi meg, akinek tettéből máig élő jelkép lett: az önfeláldozás szimbóluma, a túlerővel szemben is kiálló harcos magatartás dicső mintaképe.
De ki is volt ez a hős alak? Várvédő. Egy katona Nándorfehérváron, aki hazáját védte a töröktől, miközben az egész keresztény világot mentette a pogány pusztítástól. Dugovics Titusz élete árán rántotta a mélybe azt a törököt, aki lófarkas-félholdas zászlaját a magyar vár fokára akarta kitűzni. Ő akadályozta meg, hogy a zászlókitűzés tettétől föllelkesült török sereg bevegye a várat.
Dugovics Titusz nélkül nincs tehát 1456-os dicsőséges győzelem Nándorfehérvárnál. És „Dugovicsok” nélkül talán a magyar történelem sem íródik évszázadokon keresztül máig, a 2020-as esztendőig. Ezt közli nekünk Illyés Gyula Dugovicsok című költeménye, mikor azt írja, hogy őt már csak az „ellenséggel összegomolyultak” érdeklik, „a fetrengők”, „a tébolyultan küzdők”, akik mindig kitartanak, akik – „ha védeni bár semmi nem maradt” –, akkor is kitartanak...
Penckófer János