Ukrán–lengyel csúcstalálkozó: a múlt örökre elfeledve?

Andrzej Duda lengyel elnök kétnapos ukrajnai látogatása kétségtelenül a hét legjelentősebb külpolitikai eseménye – legalábbis Ukrajnában. A két szomszédnak volt mit megbeszélnie egymással. Bár Volodimir Zelenszkij ukrán elnök és Duda találkozójának középpontjában egyértelműen országaik kétoldalú és regionális együttműködésének fejlesztése állt – különös tekintettel az Oroszország részéről érzékelt állandó fenyegetésre –, a sajtót legalább ennyire foglalkoztatta a közös történelem kényes fejezeteinek megítélése, a kisebbségek helyzete.

Ukrajnában az utóbbi években már-már nemzeti hősökké váltak azok a nacionalisták, akik a második világháború idején a lengyel lakosság ellen is fegyvert fogtak, s akiket Lengyelországban, különösen a nemzeti oldalon, máig tömeggyilkosságok elkövetésével vádolnak. Porosenko elnök idejében a két ország viszonya jelentősen megromlott az ukrán nacionalisták eltérő megítélése miatt. A vita odáig fajult, hogy Volodimir Vjatrovicsot, az ukrán Nemzeti Emlékezet Intézetének akkori vezetőjét kitiltották Lengyelországból, a Szejm, a lengyel parlament alsóháza pedig népirtásnak minősítette az UPA (Ukrán Felkelő Hadsereg) által 1943 nyarán elkövetett, lengyelországi történészek szerint több mint százezer lengyel áldozattal járó volinyi mészárlást (bár ezt a jogszabályt később egyéb megfontolásokból, az EU nyomására visszavonták). Eközben a „hazafiak” mindkét oldalon előszeretettel rongálták-rongálják az egykori lengyel–ukrán villongások résztvevőinek és áldozataiknak az emlékműveit, s úgy általában a kulturális emlékeket.

A lengyel média a hétfői kijevi megbeszélések kapcsán kiemeli, hogy a két elnök a tervezettnél hosszabban tárgyalt négyszemközt. Emiatt késett a közös sajtótájékoztató. Amikor aztán mégis sor került rá, az újságírók nem tehettek fel kérdéseket. Ezeket a „jeleket” a legtöbben úgy magyarázzák, hogy a két államfő igyekezett tisztázni a vitás kérdéseket, ám áttörést elérni aligha sikerült.

Pedig minden arra utalt, hogy a lengyel elnök a megegyezés szándékával érkezett, s ezért áldozni is hajlandó. Ezt mutatja, hogy a tiszteletére felvonuló díszőrséget az „új” ukrán köszöntéssel üdvözölte: „Dicsőség Ukrajnának!” Meg is kapta ezért a magáét a konzervatív lengyel sajtótól. Például a kresy.pl emlékeztetett, hogy ez a Bandera-féle nacionalisták köszöntése volt. Felemlegették, hogy amikor legutóbb Kijevben járt Angela Merkel, a német kancellár fittyet hányva a protokollnak az „Üdvözlöm a katonákat!” köszöntést választotta.

Hogy a stratégiai partnerség megerősítésén kívül mit kapott Duda cserébe Zelenszkijtől? Ezt ma még nehéz megítélni. A két elnök közös nyilatkozatából ítélve, amelyet az ukrán államfő weboldala ismertetett, a történelmi múlt megítélése, a kisebbségi kérdés terén nem sokat.

„Elítéljük az emberiesség elleni bűncselekményeket, különösen azokat, amelyeket gyűlöletből követtek el, és úgy gondoljuk, hogy ezek semmilyen módon nem igazolhatók. Elismerjük annak fontosságát, hogy tiszteletben tartsuk a huszadik századi konfliktusok és a politikai repressziók ártatlan áldozatainak emlékét. Hangsúlyozzuk annak szükségességét, hogy biztosítva legyen ezeknek az áldozatoknak a felkutatása és exhumálása Ukrajnában és Lengyelországban annak érdekében, hogy a történelmi igazság tiszteletben tartása szellemében tiszteleghessünk emlékük, valamint túlélő rokonaik és utódaik előtt.

Ukrajna és Lengyelország elnöke elítéli a lengyelországi ukrán kulturális emlékek és emlékhelyek, valamint az ukrajnai lengyel kulturális emlékek és emlékhelyek meggyalázását, és felhívja az illetékes hatóságokat, hogy megfelelően gondoskodjanak róluk.”

A szöveg által sugallt nagy és totális egyetértés ellenére a nyilatkozat mindössze amolyan „tüneti kezeléssel” foglalkozik. Értésre adja, hogy egyik fél kormányzata sem támogatja az emlékhelyek meggyalázását, ugyanakkor nyitva hagyja a kérdést, mi legyen Banderáék megítélésével.

Volodimir Zelenszkij a találkozót követő, vendégével közös sajtótájékoztatón egyértelműen jelezte, a jövőben arra akarják helyezni a hangsúlyt a kétoldalú kapcsolatokban, ami egyesíti a két országot. Csakhogy jól tudjuk, Ukrajnában a nacionalisták állam az államban, akiket az elnök ígérete semmire nem kötelez. Annál is inkább, mivel a hatóságok nem tudják, vagy nem akarják rákényszeríteni őket az ország törvényeinek betartására. A kormányzat hozzáállása sem teljesen egyértelmű a múlt megítéléséhez. Ungváron például a Zakarpattya Online beszámolója szerint éppen hétfőn a megyei állami adminisztráció épületében, a Nemzeti Emlékezet Intézet közreműködésével nyílt az OUN-UPA tagjait bemutató kiállítás.

Ami a kisebbségi kérdést illeti, a nyilatkozat szövege kísértetiesen emlékeztet az ukrán–magyar tárgyalások eredményeit tudató közlemények stílusára és logikájára: „Megerősítjük a nemzeti kisebbségi jogok védelmének fontosságát Ukrajnában és a Lengyel Köztársaságban, többek között az oktatás területén, a nemzetközi kötelezettségvállalásokkal és a kétoldalú megállapodásokkal összhangban. Az ukrajnai lengyel kisebbségi iskolák és a lengyelországi ukrán kisebbségi iskolák működésének elveit kormányaink külön megállapodása fogja szabályozni.”

Tehát Ukrajna Lengyelország vonatkozásában elérte azt, amire Budapesttel szemben is törekszik, vagyis elkerülte a kisebbségi oktatás törvényi szintű rendezését és garantálását. Igaz, az ukrajnai lengyel kisebbség mind létszámát, mind szervezettségét, mind intézményhálózatát tekintve lényegesen elmarad a magyartól, azaz Varsó nem érezhetett különösebb késztetést rá, hogy a sarkára álljon ebben a kérdésben.

„Elismerjük, hogy a humanitárius és kulturális együttműködés továbbra is a kétoldalú napirend fontos része, és célja az emberek közötti kapcsolatok elősegítése, új kezdeményezések kidolgozása és közös projektek megvalósítása az oktatás, a tudomány, az egészségügy, a sport, az ifjúsági csereprogramok és az idegenforgalom területén” – zárul a nyilatkozat, megint csak anélkül, hogy a történelemről egyetlen szó is esne.

Úgy tűnik, Lengyelország egy új világot szándékozik építeni, legalábbis ami a lengyel–ukrán viszonyt illeti, azt remélve, hogy Kijev féken tudja tartani a nacionalistákat. Nem tudjuk, mire alapozzák optimizmusukat Varsóban, de láthatóan minden áron el szeretnék érni, hogy Ukrajna valóban európai országgá, a regionális együttműködés aktív résztvevőjévé váljon.

(hk)