A városi villanyerőmű története

Elvesztett Ungvár

2021. január 18., 15:36 , 1040. szám

Napjainkban nehéz elhinni, hogy alig 100 évvel ezelőtt Ungváron szinte nem volt közvilágítás. A városi házak többsége nem volt csatlakoztatva az elektromos hálózathoz, és az embereket meg kellett győzni arról, hogy a gyertyák és a petróleumlámpák helyett engedjék meg otthonaik villanykörtékkel való megvilágítását. Most elmeséljük, hogyan nyitották meg Ungváron az akkori mértékkel mérve rendkívül nagy kapacitású gőzturbinás erőművet, és megmutatjuk, hogyan néz ki ma.

Ungvár villamosításának történetét a legapróbb részletekig a Kárpátaljai Villamos Művek Nyrt. (Zakarpattyaoblenergo) munkatársai tárták fel. Sok éven át gyűjtötték a régi munkások otthoni gyűjteményeiben fellelhető dokumentumokat, fényképeket, emléktárgyakat a levéltárakban – egyszóval mindent, ami ehhez az ágazathoz kapcsolódott. Ezeknek az anyagoknak egy részét felhasználjuk a cikkünkben, kiegészítve az akkori időkben megjelent újságokból, folyóiratokból és könyvekből származó információkkal.

Nos, az első villanyerőmű Ungváron 1902-ben épült fel. Az akkori talán legnagyobb városi vállalat, a Mundus hajlítottbútor-gyár szükségletére építették fel, amely a szovjet időkben furnér- és bútorkombinát lett. 1902 őszén két gőzgépet, egy 60 és egy 80 lóerőset indítottak ott be, 220 voltos egyenáramú hálózatot létrehozva. Mivel a villamos energiából többletet állítottak elő, úgy döntöttek, hogy a szomszédos épületekbe is bevezetik azt. Így Ungváron elsőként a mai Sumna és a Pidhradszka utcák lakosai kaptak villanyt – összesen 75 fogyasztó. Ugyanabban az évben a városvezetés úgy határozott, hogy a Mundusnak 40 évre engedélyezik a város utcáinak és tereinek, közigazgatási épületeinek, nagy üzleteinek, magánházainak és lakásainak a megvilágítását.

A városban fokozatosan bővült a villamosenergia-hálózat lefedettsége, a Mundus az első két gőzmotorhoz egy harmadikat, immár 200 lóerőset üzemelt be. 1907-ben Rácz József mérnök a városvezetésnek szóló jelentésében megjegyezte, hogy a 16 ezres Ungváron már 462 villanyórát telepítettek, azaz 5 év alatt a fogyasztók száma 75-ről 462-re nőtt. Egy évvel később, 1908-ban az erőműben egy másik, 300 lóerős dízelmotort üzemeltek be. Ezt követően az első világháború miatt az ágazat fejlődése egy bizonyos időre megtorpant.

Amikor a megye Csehszlovákia kötelékébe került, 1921-ben a Mundus bázisán létrehozták az Elektrárna Užhorod részvénytársaságot, amelynek a részvényeit 1928-ban a prágai székhelyű Českomoravská–Kolben–Daněk cég vásárolta meg. Egy évvel később a Pidkarpatszka Rusz Közmunkaügyi Minisztérium és Kormány védnöksége alatt létrehozták a Pidkarpatszka Rusz-i (Kárpátaljai) Villamos Művek Részvénytársaságot, amelynek az egész megyét el kellett látnia villamos energiával, beleértve Szlovákia egy részét is. Ennek a tervnek az első pontja egy új gőzturbinás – nagy kapacitású, modern, szuperkorszerű – erőmű építése volt Ungváron.

Ungvár lakosai nagyon pozitívan fogadták ezt a hírt. A korabeli újságokban azt írták, hogy a meglévő villamos művek kapacitása egyértelműen nem felel meg a város szükségleteinek: amíg a Mundus közelében az izzók fényesen ragyogtak a helyiségekben, addig Ungvár külvárosában (az akkori külváros napjainkban könnyedén beilleszkedik a város jelenlegi történelmi központjába) olyan gyengén világítanak, hogy szinte semmit sem látni a szobákban.

A város úgy döntött, hogy a Mundus (jelenleg az Elektrozavodszka utca) közelében építik meg az új erőművet. A munkálatokat, amelyeket a Kormány Hírek hivatalos kiadvány adatai szerint Nekvaszil, prágai építő vezetett, rekord rövid időn belül elvégezték. 1929 őszén földmunkákat végeztek, előkészítették a főfalak alapjainak a gödröt, majd kivárták a telet, és 1930. március elején hozzáláttak az építéshez. Már májusban a majdnem kész helyiségekben elkezdték felszerelni a berendezéseket: kazánokat, víz- és gőzvezetékeket, nagyfeszültségű hálózatot stb. 1930. december 1-jén az erőműben már a turbinaegységek próbaüzeme zajlott.

A megye villamosításának történetét kutatók szerint az erőművet még a hivatalos megnyitása előtt beindították. Amint azt az idős lakosok felidézték, a társaság részvényesei, a megye és a város vezetése, sok más ungvári elöljáró gyűlt össze december 30-án ebből az alkalomból vacsorára a Korona étteremben. Mindenki arra a pillanatra várt, amikor az erőmű működni kezd, és az izzók felragyognak. Sokáig vártak, de a fény mégsem gyúlt fel. Az energetikai dolgozók a mai napig mesélik azt a legendát, hogy ez a villanytelep dolgozóinak a bosszúja volt, amiért nem hívták meg őket az ünnepségre. Erről az eseményről az energetikusoknak van néhány olyan fényképük, amelyeken valóban látni a Pidkarpatszka Rusz egykori elitjét a Korona szálló tükörtermében található hosszú asztalok mellett. Véleményünk szerint viszont ez a fotó egy másik eseményen készült: a villamos művek ünnepélyes megnyitásának alkalmából rendezett díszvacsorán, amelyet 1931. január 25-én rendeztek.

Azon a napon sok ember gyűlt össze az új gőzturbinás erőmű közelében. Mindenki meg akarta nézni a technikai csodát, amely lehetővé teszi a villamosenergia-ellátást Kárpátalja valamennyi zugában. Ahogy a Szvoboda újság írta róla, „az egy nagy épületkomplexum az ungvári park mellett. Az épületekben mindenféle gépek vannak, amelyeket a Kolben–Daněk prágai gyár készített”. A berendezések a legmodernebbek, hasonlók csak Nyugat-Európa nagyvárosaiban találhatóak. A nyitóünnepséget Fr. Kneidl miniszteri tanácsadó, a szövetség alelnöke nyitotta meg, majd Karl Vanovček, a közügyekért felelős minisztérium szakosztályvezetője beszélt. A magisztratúra nevében K. Hrabar elöljáró (sztaroszta) szólt, a Kolben–Daněk társaság részéről pedig V. Koula vezérigazgató kapott szót. Ezután beindították az új gépeket, amelyeknek az egész Pidkarpatszka Ruszt el kellett látniuk villamos energiával. Az ünnepség vendégséggel zárult a Korona hotelben.

Az ünnepségen készült – napjainkig fennmaradt – fényképeken láthatjuk Kosztyantin Hrabar városi polgármestert, valamint két férfit, akik közül az egyik beszédet mond. Ő valószínűleg a Szvoboda lapban említett minisztériumi tisztviselők egyike. És mivel Hrabar mellett látjuk őket a Korona étteremben, azt feltételezhetjük, hogy ez pontosan az a vendégség, amelyet az újság említ.

De térjünk vissza a villanyerőműre. A teljesítménye akkoriban elérte az 5 ezer kW-ot, a gőzturbinák 4 000 lóerővel rendelkeztek (csak hasonlítsák össze ezeket az adatokat az első Mundus villanyerőművel, amely 60 és 80 lóerős gőzgépekkel rendelkezett). A gőzturbinákat három vízcsöves kazán táplálta, és a táplálásra szánt vizet külön helyiségben előzetesen szódával és mésszel lágyították, majd desztillálták. A betápláláshoz és a kondenzátorok hűtéséhez szükséges vizet az Ungból vezették be egy régi nyitott csatornán keresztül. A hűtővizet ismét visszaengedték az Ungba – ehhez a vasút alatt zárt, 170 méter hosszú vasbeton csatornát fektettek le. Külön szólunk az erőmű felett magasodó nagy kéményről, amely az összes ungvári látképen felismerhető. A magassága 75 méter, s rendkívül erős vasbeton alapra épült.

A villanyerőmű hatalmas épülete mellett kiegészítő létesítményeket is építettek: közigazgatási épületet, lakóépületet lakásokkal az erőmű munkásai számára, üzemeket zuhanyzókkal, tárolóhelyiségekkel stb. Ezenkívül óriási munkát végeztek a már meglévő hálózat felújításán Ungváron, új transzformátorállomásokat és villamos vezetékeket építettek, amelyek az erőműtől Munkács, Csap, Perecseny felé húzódtak.

Ám a modern erőmű beindításával még nem jutott el a villamos energia a Pidkarpatszka Rusz valamennyi lakosához. Csak a városokban és részben a nagy falvakban volt világítás. Az embereket meg kellett győzni arról, hogy csatlakozzanak a hálózathoz, de nem tudtak fizetni az energiáért, így a falvakban továbbra is nappal dolgoztak, vagy gyertyákkal és petróleumlámpákkal világítottak. Általánosságban elmondható, hogy a ’30-as években a villamos energiához csupán a megye teljes népessége 10%-ának volt hozzáférése. A legnagyobb fogyasztók a vállalatok voltak.

Az ungvári villanyerőmű története nem lenne teljes, ha nem említenénk meg a közelében található vízerőművet. A vízerőmű majd’ húsz évvel fiatalabb, mivel a projekt megvalósítása nem volt könnyű, sok időt, pénzt és erőfeszítést igényelt.

A munka alapjául az Ókemence és Ungvár közötti régi csatornát vették, amelyet egykoron a faanyag úsztatására használtak, és a vasút fejlesztése után elhanyagoltak. Nem rendelkezve a jelenlegi nagy teljesítményű építőipari berendezésekkel, gyakorlatilag csak kézi munkát alkalmazva, kiszélesítették, megerősítették a csatornát, gátakat építettek, és végül kialakították a vízerőmű lépcsőit, a felsődomonyait és az ungvárit.

1926-ban kezdték el a munkálatokat, és csak tizenhat év múlva fejezték be. A késedelem részben a megyében történt hatalomváltás miatt következett be, így az építkezés már akkor fejeződött be, amikor a város Magyarországhoz tartozott.

A két vízerőművet 1942-ben indították be. A gőzturbina-állomás kibővített kapacitásával együtt az egész energetikai komplexum 16 megawatt energiát termelt. Ez bőven elegendő volt a régió igényeinek kielégítéséhez, de napjainkban ezt a számot mosollyal fogadják az energetikusok, mert például a téli időszakban Kárpátalja 550 megawattot fogyaszt, és a villamosenergia-szükséglet évről évre nő…

A második világháború éveit az erőművünk csodával határos módon élte túl. Az akkori munkások visszaemlékezései szerint a visszavonuló német és magyar katonák fel akarták robbantani. Vaszil Hrabar akkori igazgató kelt az objektum védelmére. Felidézte azt, hogyan könyörgött térden állva a tisztnek, hogy ne robbantsák fel az erőművet, mondván, ez egy békés célú objektum, amelyet az emberek javára építettek, amelybe annyi pénzt és emberi munkát fektettek be. Az nem ismert, hogy mi befolyásolta a tiszt döntését, de kivezényelte a katonáit az erőműből.

Közvetlenül a háború után a terület összes erőművét államosították. El kell ismerni, hogy ekkor tudta meg Kárpátalja, mit jelent a tömeges villamosítás valójában, és a villanyfény fokozatosan minden falusi házba eljutott. Ugyanakkor új vállalkozások nyíltak a megyében, amelyek igényeit már képtelenek voltak ki­elégíteni az erőművek. 1964-ig még a régi módon működött az ungvári gőzturbina-állomás. Az itt elégetett széntől körös-körül mindent hamu borított, az állomás zúgott-füstölt, és egyre kevesebb hasznot hozott. Burstin külvárosában egy nagy kapacitású erőmű nyílt, melynek az egyik nagy vonala egész Munkácsig húzódott. Ungvár már nem adta az energiát, hanem kapta, ezért úgy döntöttek, hogy a régi, matuzsálemkorú gőzturbinát bezárják. A régi berendezéseket szétszerelték, új kazánokat telepítettek, és elkezdték termelni a gőzt, amelyet Ungvár jobb parti részének a fűtésére használtak. Így a villanyerőmű egyszerű kazánházzá vált.

Amikor Ungvár lemondott a távfűtésről, ez a kazánház is szükségtelenné vált. A berendezést ismét szétszerelték, az épület közel tíz évig gyakorlatilag elhagyatottan állt. Csak a kéménycső „dolgozott”, amelyre a mobilszolgáltatók telepítették a berendezéseiket.

Most úgy döntöttek, hogy új életet adnak az épületnek. Olekszandr Bilak, a Kárpátaljai Megyei Villamos Művek technikai igazgatója egy kiránduláson végigvezetett a régi erőmű területén, bemutatta az itt megkezdett munkákat. A régi fényképekről felismerhető az épület, s bár az ablakok helyén tátongó lyukakat látunk, még mindig szilárdan áll. Egy részét, ahol a cseh érában a társaság vezetőségének irodái voltak, már felújították, és adminisztratív helyiségekké alakították át. A jövőben hozzálátnak a főépülethez, amelyet történelmi formájában akarnak megtartani. Két vagy három éven belül új nagy teljesítményű alállomást kívánnak itt felszerelni, amely tehermentesíti a hálózatot, és növeli Ungvár jobb partjának villanyáram-ellátási kapacitását. Az energiablokkokat az épület oldalán, nyílt területen helyezik el, a vezérlőpaneleket és az egyéb automatizált eszközöket „elrejtik” a régi erőmű épületébe. Az állomás körüli területet parkosítani szeretnék, és még annak a lehetőségét is vizsgálják, hogy a jövőben kirándulásokat szerveznek majd itt a turistáknak.

És mi van a régi ungvári víz­erőművel? Furcsa módon jóval túlélte gőzturbina szomszédját, és még mindig működik, bár a normatívák szerint azt tervezték, hogy a szolgáltatást a múlt század 70-es éveiben befejezik. Még mindig a cseh cégnek, a Českomoravská–Kolben–Daněknek az eredeti berendezése áll ott, amely a rendszeres karbantartásnak köszönhetően megszakításokkal ugyan, de működik. A Kárpátaljai Villamos Műveknél elismerik: az ungvári vízerőmű által termelt minimális energiamennyiség napjainkban még a város egyetlen sűrűn lakott lakónegyedének az igényeihez is kevés lenne. Nem akarják bezárni, bár tudatában vannak annak, hogy az erőmű hatékonyabb működéséhez modernizációra van szükség. Valószínűleg hamarosan már csak a város szívében található ipartörténeti műemlékké válik, és itt is turistákat fogadnak majd. Az ötlet valóban érdekes.

Rehó Viktória​/
Tetyana Literáti, Pro Zahid