Az emlősök felemelkedése
A tojásrakó kloákásoktól az első főemlősökig
A földtörténeti középkorban (a mezozoikumban) az emlősök még csak a Földet akkor uraló dinoszauruszok, illetve egyéb őshüllőcsoportok árnyékában éltek, ám a 65 millió évvel ezelőtt bekövetkezett tömeges kihalási eseményt követően, a földtörténeti újkor első időszakában, a harmadidőszakban robbanásszerű fejlődésnek indultak, és ők váltak a szárazföldek, illetve részben a tengerek uraivá. De miként emelkedtek fel az emlősök, s hogyan szerezték meg az állatvilágban ma is meglévő uralkodó helyzetüket?
Az élet színpadán mintegy 200 millió évvel ezelőtt, a mezozoikum első időszakának, a triásznak a végén jelentek meg a legősibb jellegű, kis méretű emlősök, melyek – mai, csak Ausztráliában élő leszármazottjaikhoz, a hangyászsünökhöz és a kacsacsőrű emlősökhöz hasonlóan – kloákával rendelkeztek, a hüllőkéhez hasonlító tojásokkal szaporodtak, kicsinyeiket viszont már tejjel táplálták, ami még nem emlőkön, hanem a hasfalon keresztül szivárgott ki. A triászt követő jura időszakban, 180 millió éve aztán a tojásrakó emlősök fejlődési vonala elszakadt a többi emlősétől, a mezozoikum utolsó időszakában, a krétában pedig az erszényesek és a méhlepényesek ősei is különváltak. S bár erszényesek – egyetlen fajuk, a dél-amerikai oposszum kivételével – ma már csak Ausztráliában élnek, egykor az összes kontinensen jelen voltak, ám a többi világrésztől elszakadt, s így ősi állatvilágát megőrző Ausztrália kivételével a fejlettebb méhlepényesek – mondhatni – mindenütt kiszorították őket az életterükből.
De már nagyon előreszaladtunk. Miután a kréta és a harmadidőszak határán bekövetkezett kihalási hullám megtizedelte a hüllőket, hatalmas, jórészt lakatlanná vált térségek nyíltak meg a nem egyfajta élőhelyhez specializálódott, hanem rendkívül alkalmazkodóképes emlősök előtt, melyek be is lakták a kiürült területeket. Elsősorban a méhlepényesekre volt jellemző a gyors szétterjedés és fejlődés, s roppant változatos formáik alakultak ki. Az elefántalakúak (az elefántfélék és a már kihalt masztodonok) őse, a 40 millió éve megjelent Moeritherium még csak vaddisznóméretű volt, és sem ormánnyal, sem agyarakkal nem rendelkezett. Leszármazottjai azonban jókora, sőt, óriás termetűekké váltak, miközben kialakult az ormányuk, s agyarakra tettek szert. A masztodonok közül a Gomphotheriumnak még két, viszonylag rövid agyarpárja volt: egy a felső, egy az alsó fogsorban. Az állatcsoport későbbi képviselőinél aztán az alsó pár visszafejlődött, majd eltűnt. A harmadidőszak végén és a negyedidőszak elején élt hatalmas Anancus például már csak két felső, de pompás, több mint négy méter hosszú agyarral büszkélkedett. Ugyanakkor a 4-5 méter marmagasságú, az ormányosok legnagyobb termetű, ám elszigetelt csoportját alkotó Deinotherium esetében a felső agyarak hiányoztak, míg az alsó állkapocs derékszögben lehajlott, az abból kinövő agyarak pedig kapaszerűen meghajlottak, s még nem tisztázott, mire is használta azokat. Az ormányosokhoz hasonlóan a lovak is jelentős változásokon mentek át. Az Eohippus még ötujjú volt, leszármazottja, a Mesohippus már csak három ujjal rendelkezett, melyek közül a középső volt a legerősebb, s ez a faj alakult át – már a negyedidőszakban – az egyujjú lófélékké. S itt kell szólnunk a lovaktól teljesen függetlenül kialakult lóutánzó dél-amerikai patásról, a Thaotheriumról, melynek őse szintén ötujjú volt, majd az ujjak száma fokozatosan lecsökkent, s végül csak egy maradt belőlük. Ám ezek az ősállatok leszármazottak nélkül haltak ki…
Az elefántalakúakhoz hasonlóan az orrszarvúfélék is változatos csoportot alkottak, a harmadidőszakban még egyaránt voltak tülkös és tülök nélküli fajaik. Az utóbbiak közé tartozott minden idők két leghatalmasabb szárazföldi emlőse, a nyolc méter hosszú gigászi Indricotherium és közeli rokona, az azonos méretű Baluchitherium, melyek hat méter magasan hordták a fejüket. A későbbiekben azonban a tülök nélküliek leszármazottak nélkül letűntek… A tülkösökhöz hasonló, bár velük csak távoli rokonságban álló ősállatok voltak a róka vagy juh nagyságú ősökből óriásokká fejlődött, négy méter hosszú, két méteres marmagasságú Brontotheriumok, melyek a mai orrszarvúaknál is nagyobb tömegűek voltak. Orrukon csontos alapon szarutülök ült, mely egyes fajaikon nagy volt, és a tövétől kettéágazott, míg másokon csak a szarvak vége ágazott szét. Ugyancsak az orrszarvúakhoz hasonlítottak a háromméteres testhosszú Arsinoitheriumok, melyek orrán két hatalmas, a tövüknél összenőtt tülök meredt előre, homlokukon pedig két kisebb tülköt is viseltek.
Természetesen kisebb növényevők is legelésztek az ősi tájakon, s mellettük kialakultak a ragadozók is, köztük a macskafélék, melyek jellegzetes oldalági képviselői voltak a gazellákra, antilopokra, lófélékre vadászó kardfogú tigrisek, melyek a harmadidőszakot követő negyedidőszak elején értek fejlődésük csúcsára. Meglepően hasonlítottak hozzájuk a dél-amerikai ragadozó erszényes Thylacosmilusok, melyek felső szemfogai éppúgy hosszúra nőttek, mint a kardfogú tigrisekéi.
A harmadidőszak elején az emlősök egy csoportja visszatért a vízi életmódra, így alakultak ki a cetfélék. Ugyanekkor vette kezdetét a főemlősök kialakulása. Előbb a félmajmok jelentek meg, majd a majmok, ám korán kettévált az újvilági széles orrú és az óvilági keskeny orrú majmok fejlődése, majd az utóbbi csoportról ágazott le az a fejlődési vonal, mely a negyedidőszakban elvezetett az emberszabásúak megjelenéséhez.
Lajos Mihály
