Covid-letargia

Egyik minapi interjújában Makszim Sztepanov egészségügyi miniszter arról beszélt, hogy az ukrán egészségügy lassan elérkezik teljesítőképessége határához. Csakhogy már alig borzad el valaki, az emberek közönyösekké váltak a drámai bejelentések iránt.

Talán azért, mert szinte hetente elhangzik legalább egy. Talán mert láthatjuk, a tárcavezető végül mindig talál megoldást az aktuális problémára. Kerül még több ágy, oxigén, miegyéb. Tavaly tavasszal még azt hallottuk, hogy összeomlik az egészségügyi rendszer, ha az új betegek száma eléri a napi ötezret, ősszel már 25 ezer betegnél jósolták az összeomlást, idén tavasszal pedig 35-40 ezer beteggel is megbirkózni látszik a rendszer – már ha hiszünk a kormányzatnak. Vagy nem kellene? Valójában ez sem érdekes már.

Tavaly tavasszal, éppen egy évvel ezelőtt, amikor először rendelték el az országos zárlatot, még sokan hittek a hatósági embereknek. Javaslatukra maszkok után szaladgáltak a patikákba, már-már beteges alapossággal mostak kezet, és viszolyogtak mindentől, amiről azt feltételezték, hogy fertőzött lehet. Egyszóval, szabálykövetők voltak. Aztán szép lassan kihunyt a tűz. És nem csak azért, mert az ország egyik fele eleve nem hitt a Covidban, s még kevésbé a karanténban, hanem mert láthatóan a kijevi politikusok sem nagyon hittek. Azok, akikre fel kellett volna néznünk. Karantén idején az elnökünk nagy társaságban, maszk nélkül üldögélt egy kávéházban, a parlamenti képviselők is sokszor csak a drámai hatás végett viseltek maszkot.

De nem ez volt a legrosszabb. Aki megbetegedett, kórházba került, ahol megismerhette az e világi poklot. Kevés volt az orvos, az ágy, a gyógyszer, az oxigén. Sokszor pénzért sem lehetett kapni, vagy csak amikor már késő volt. Kezdetben naponta jelentek meg a drámai hangvételű beszámolók a tarthatatlan kórházi állapotokról, az emberi tragédiákról, aztán egyre ritkábban, végül szinte teljesen elmaradtak. Kétségtelen, hogy idővel javult az egészségügyi ellátás. De ennyire? És milyen áron? S főként ki merné azt állítani, hogy a hivatalnokok megbirkóztak a feladattal? A lényeg, hogy nem borzadunk már el a tragédiák láttán-hallatán. Akkor pedig mi értelme a cikkeknek, tudósításoknak?

Így jutottunk el napjainkig. Hiába magasabb az új fertőzöttek és a halálozások napi száma minden korábbinál, a kormányzat azt állítja, hogy a jelenlegi adaptív karantén jól működik, semmi szükség az egész ország lezárására. Kárpátalja immár kétszer volt lezárva idén, és mindenki pontosan tudja, csak idő kérdése, hogy mikor következik el a harmadik lezárás, hiszen a járványt csak oltással lehetne megállítani, de vakcina nincs. Ráadásul nem elég, hogy Európában az utolsók között jutott vakcinához Ukrajna – egyelőre csak 715 ezer dózishoz, ami szinte a nullával egyenlő egy 40 milliós országban –, de másfél hónap sem volt elegendő, hogy legalább a rendelkezésre álló néhány adagot felhasználják.

Mindeközben egyre többen ülnek pénz, munka és főként remény nélkül az otthonaikba zárva. Arra várnak, hogy mikor lesz vége ennek az egésznek. Csak keveseket érdekel, hogy vajon amikor visszakapjuk a régi életünket – már ha megérjük –, elnyerik-e méltó büntetésüket azok az emberek, akik idáig juttatták az egészségügyi rendszert, az országot. Azt beszélik, ők is belefáradtak az együttérzésbe, hogy folyton úgy kell tenniük, mintha érdekelné őket, mi lesz velünk.

(hk)