Vasárnapi üzenet: 2021. április 18.

„Amikor ezt meghallottuk, megdermedt a szívünk, és még a lélegzete is elállt mindenkinek miattatok. Bizony, a ti Istenetek, az Úr az Isten fönn a mennyben és lenn a földön!” Józs. 2, 11

Nem tudom, értjük-e a párhuzamot? Nem mindegy, hogyan fogjuk fel a mostani vészterhes helyzetet. A félelem, ami a szívben van, mit szül? Magunk akarunk megbirkózni vele, vagy rábízzuk Istenre teljesen az életünket? Leszünk-e olyan bölcsek, mint Ráháb, aki nem pánikolt a közeledő veszély láttán, hanem alkut kötött Istennel. Megfogadta, hogy az Övé lesz, csak mentse meg az életét. Azt is meg lehet fogadni, hogy: „Még jobban a Tiéd leszek, Uram!” Amíg nem ér közel a baj, addig ezt nem is vesszük komolyan. Vegyük úgy ezt a járványhelyzetet, hogy lehetőségünk van közelebb kerülni a félelmetes, hatalmas Istenhez, akinek minden a kezében van. Itt még a pogányok is elismerik, hogy Ő az Úr: „Bizony, a ti Istenetek, az Úr az Isten fenn az égben és lenn a földön!”

Van ebben a történetben egy érdekes dolog, ami szemet szúr – ez a piros fonál, amit Ráháb a kötélre kötött. Ahogy a pászkabárány vére az egyiptomi szabadulás történetében megakadályozta az öldöklő angyal behatolását a házba, úgy látszik, ez a piros fonál Ráháb ablakán biztosította a túlélést annak, aki ebben a házban maradt. Jerikó falai ledőltek, de ez a része érintetlen maradt. Ez egy hatalmas csoda! Ez egy óriási reménység most nekünk! Isten mindig képes volt határt szabni a rossznak. Ő irányít mindent! Aki Benne rejtőzik el, az oltalmat talál. De nem automatikusan! Mi kell ehhez? Kell hozzá a hit!

Ráhábnak különös hite volt, nem véletlenül jön elő a személye az Újszövetségben két helyen is mint a hitből fakadó cselekedet példaképe a Jakab levele 2. részében: „Ugyanígy a parázna Ráháb is nem cselekedetekből igazult-e meg, amikor befogadta a követeket, és más úton bocsátotta el őket? Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.” Miben látszik ez a cselekedet? Amint kiléptek a kémek az ajtón, Ráháb máris kirakta ezt a vörös fonalat a kötéllel, nem várta meg a támadás napját. Nem mérlegelt, nem húzta az időt. Megkapta Istentől az utasítást a kémeken keresztül (akik itt most Isten szavának közvetítői voltak), és cselekedett. Ez a hitét bizonyította. Az ablakából hirdette a szabadítást, még ha ezt mások nem is értették, ott volt az Ő bizodalmának és szabadulásának a jele.

Manapság, a világjárvány idején az emberek sokféleképpen próbálják hirdetni az ablakokból, az erkélyekről, hogy miben hisznek. Szívet raknak ki, mécseseket gyújtanak: mind-mind valaminek a jelzésére szolgál. Ha azt mondanám, hogy tedd ki annak a jelét, amiben te elrejtőztél, akkor az mi lenne? Mi az, ami téged véd? Egy szál cérna? Egy szentkép? Egy oltár a házadban? Valamilyen ereklye? Egy lóhere? Egy patkó a küszöbön? Miben bízol? Ha bezárkózol, és ki sem lépsz a házból, az megvéd a haláltól? Nem! Fontos, hogy maradj otthon (főleg ha érzed, hogy beteg és gyenge vagy), de ez még kevés. A lényeg, hogy ne csak a testünk, hanem a lelkünk is biztonságban legyen. Mit érünk vele, ha a testünk megmenekül a bajtól, de örökre elveszünk? Isten testestül-lelkestül akar megmenteni! Erre kellene rájönni! S akinek a lelke is Istenben rejtőzik, érje őt bármi, nem kell félnie.

Isten meg tudja tenni, hogy elkerüljön minket a baj? Határozottan igen! (Láthattuk számtalan esetben a Bibliában, s tapasztalhattuk már a saját életünkben is). „De ha nem is tenné” (ahogy azt Dániel könyvében olvassuk), vagy testünket nem menti meg, a lelkünket biztosan megmenti, ha hiszünk Benne, és cselekedjük az Ő akaratát! Ámen!

Sipos József
tiszaújlaki és tiszakeresztúri református lelkipásztor