Egy könyv az útra kelésről és arról, ami volt

Gazda Albert: Leningrád

A félreértések elkerülése végett mindjárt szögezzük le, ez a könyv (regény?) nem Leningrádról szól. Valójában nem is Kárpátaljáról és nem is a kárpátaljai Técsőről. Ez a könyv egy olyan világot ír le, amely már rég nem létezik. Arról a generációról szól ez a könyv, amely egy hanyatló birodalomba született bele, és amikor eljött az idő, döntenie kellett, hogy szabadulva a diktatúra, majd a posztszovjet valóság kötelékeitől nekivág a világnak, vagy megkockáztatja, hogy marad. A főhős történetesen Leningrádban (vagy Moszkvában?) eszmélt rá, hogy létezhetnek helyek széles e világon, ahol érdemes élni, ahol szabad lehet.

Técsőről még mindig látszik a Nereszen-hegy, amely továbbra is Romániában van, bár a határkerítés szögesdrótját időközben megette a rozsda (vagy ellopták? – mindegy). A híd a Tiszán, amelyet 2-3 államalakulattal korábban felrobbantottak a visszavonuló katonák a szögesdrót túloldalán, azóta se épült újjá. Ja, és a vonatok még mindig átkozottul lassan (sőt, egyre lassabban) érnek fel Ungvárra. Továbbra is vannak itt, ha évről évre kevesebben is, akiknek magyar az anyanyelve, és akik a lehetőségek földjeként tekintenek Magyarországra, amely szintén (és még mindig) a határ túloldalán van Técsőhöz képest.

Mégis, az a világ, amelyről a Leningrád szól, örökre elveszett. Már nincsenek októbristák, pionírok és kommunisták. Helyettük megjelentek a vállalkozók, a csempészek, a politikusok, és a papoknak sem kell már lehajtott fővel járniuk. A lózungokat cipelő boldog munkások és diákok nem vonulnak fel többé május elsején és november 7-én a nép önjelölt vezérei előtt, helyettük bakancsos nacionalisták menetelnek időnként a néhol még mindig macskaköves utcákon. Jobb lett a sör, van már whisky, de nincs munka, jövedelem, és eltűntek a magyar lapok, könyvek – még jóval azelőtt, hogy mindenre rátelepedett volna az internet. És hová lettek a Szovjetunió végtelen, bejárhatatlan tájai? Már Leningrádba is bajos eljutni, mert északkeletről is határt emeltek, és azt mondják, hogy odaát az ellenség lakik (bár korábban évtizedekig nyugatról várták a jöttét az orákulumok).

Mindez átkozottul régen történt, hiszen a rendszerváltozás óta is eltelt egy emberöltő. Már-már azt hittük, örökre elveszett a kölyökkor, a szovjet limonádék íze, a bolt előtti sorban állás „feelingje”, a suttyomban elszívott cigaretták torokmaró füstje, a lemezjátszó tűjének sercegése a Magyarországon vásárolt lemezen, a farmer és a tornafelső dresszkódja, a bulikon mohón felhajtott rengeteg sör-bor-pálinka bódulata, de Gazda Albert újra az emlékezetünkbe idézi mindezt. A gyerekeinknek pedig, akik legfeljebb a nagy birodalom után maradt romokra és a nyomorra emlékezhetnek, olyasmikről mesél a szerző, amit nem lehet megtanulni a folyton átírt történelemkönyvekből: hogy mit jelentett magyarnak lenni a világ „leghaladóbb” államában, hogy mit őrzött a közösségi emlékezet azokból a régmúlt időkből, amikor még a magyar volt az államnyelv ezen a tájon és nem az orosz-ukrán, s hogy mi volt az ára annak, ha boldogulni akartál abban a világban. Mondhatnánk tehát, hogy ez a könyv egyszerre szól az idősebbekhez, hogy a szenilisek se feledjék, honnan jöttek, miből szabadultak, és a fiatalabbakhoz, hogy megértsék, miért viselkednek a szüleik és a nagyszüleik néha olyan lehetetlenül.

A könyv alcíme: Az első életünk. Arról szól, hogy volt egy fiú, aki a hatvanas években beleszületett-belecseperedett a világba, amely számára adatott. Megpróbálta értelmezni azt, igyekezett megtalálni benne a helyét. Utólag könnyűnek tűnhet választani a ribizlibor és a whisky, a magyar nóta és a punk, az öltöny és a Trapper farmer, a málenykij robot gyilkos emlékére alapozó, hovatovább ellágyuló szovjet diktatúra és a magyarországi vagy a nyugati szabadság között, de ezeket a döntéseket mégiscsak egyedül neki kellett meghoznia. Ráadásul ez az az életkor, amikor minden először történik meg az emberrel: az első osztály, az első sikerek, az első kudarcok, az első szerelem (?).

A főhős szerette értékelni, rangsorolni az olvasmányait, a hallott zenéket, a focicsapatokat, a flancos versenyautókat. Az olvasó is vehet egy kockás füzetet, s beleírhatja sorra, hogy mi az, ami elveszett az évek múlásával, a meghozott döntései nyomán, s mit kapott helyette. Tízpontos skálán értékelve minden tételt látszólag egyszerű kiszámítani, hogy mennyit veszítettünk, mennyit nyertünk, és hogy fest éppen az egyenleg. Annál nehezebb következtetéseket levonni és döntéseket hozni. Mert mi van, ha nem szeretnéd, hogy más mondja meg, mit gondolj a világról; hogy az döntse el a sorsod, mennyire snájdig komszomolista vagy; hogy nyílnak vagy záródnak éppen a határok? Amikor a főhős végzett a számvetéssel, nyilvánvalóvá vált számára, hogy szabadulnia kell a kötelékektől.

Ez a könyv a második születésről szól. Mert azon a napon, amikor elhagyta a várost, ahol meglátta a napvilágot, másodszor is megszületett. Ami ezután történt vele és a nemzedékével, az már egy másik könyv története lehetne. Egyszer talán azt is megírja a szerző. Reméljük, rászánja magát, mert egy kiváló elbeszélőt ismerhettünk meg benne.          

ntk