Vasárnapi üzenet: 2021. október 3.

2021. október 3., 08:42 , 1077. szám

„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Máté 5, 4

Különös dolog a sírás. Van, hogy könnyebben mutatkozik meg, de nem feltétlenül. Azonban végigkíséri az egész életünket. Női és férfi örökség egyaránt. Ott van a születésnél, életünk számos pontján – sokszor úgy is, hogy talán még azt sem értjük, honnan jön, hogy múlik – és mindenképpen ott van az újjászületésnél, a bűn elleni harcban.  Jézus viszont kimondottan a „tanítványok seregéhez” intézi azt a tanítást, melynek most egy szeletét vizsgáljuk. Fontos üzenetet hordoz ez a könnyeinkre nézve: tanítványi módon kell megszomorodnunk is. A tanítvány úgy sír, hogy közben az is bizonyossággal ott van a szívében: „Egyedüli reményem, ó, Isten, csak Te vagy!” (331. dics.).

A Szentírásban is sokszor felfedezhetjük, hogy hogyan sír az Isten embere. Gondoljunk a panaszzsoltárok szerzőjére, Dávidra, aki Isten előtt sírja el könnyeit, bűneit, és utána mindig elmondja azt is, hogy csak a Mindenható értheti meg azokat, és egyedül Ő adhat enyhülést is. Amikor mi ilyen és ehhez hasonló mélységekben vagyunk, mint elhívott szolgák, tud-e vajon sírásunk is tanítványi lenni, olyan, ami meg is vigasztaltatik? Hiszen a szomorúság nem önmagában való jó. Tökéletesen félreértették Jézust azok, akik önkínzást, önsanyargatást gyakoroltak, azt gondolva, hogy a szenvedés önmagában való jó. Az Ige szavainak az ilyen módon való félreértése miatt alakult ki aztán sokakban Jézusról az a kép, amit Nietzsche így fogalmazott meg: „a sápadt Názáreti”. „Boldogok, akik sírnak” – ez a mondat így befejezetlen. Az a keresztyénség, mely Jézus szavát csak eddig olvassa, félkeresztyénség. A mondat akkor válik egésszé, ha a végét is szerves egységként kezeljük vele. A sírás vigasztalás nélkül önsajnálat, a legjobb fegyver önmagunk ellen a boldogtalanságunk rögzítésére.

Jézus viszont valami egészen mást ígér a tanítványainak, akik Őelőtte sírják el könnyeiket. Az Isten által való megvigasztalódás része annak a nagy boldogságnak, amely keresztyén élet lehet. Ha megpróbálunk színes festékeket egy papírlapon egymásra mázolni, akkor annak a színskála értelmében fehér színt kellene kiadnia – a gyakorlatban mégis fekete lesz. Egy prizma viszont valóságosan szivárvánnyá töri a fehér fényt. Valahogy hasonló jelenség az életünkben a boldogság. A vigasztalás nem olyan örömteli dolog, amelynek önmagában van létjogosultsága, és amit aztán hozzátapaszthatunk a többi kis örömünkhöz, hogy egyszer végre annyi legyen, amit már boldogságnak nevezhetünk. Jézus nem általánosságban beszél a vigasztalásról, hanem meghatározott, figyelembe veendő kontextusban: mint az Isten jelenlétében élt tanítványi élet egyik fontos eleméről, megtapasztalásáról. A boldogság egyik alappillére, mert az Úristen jelenlétének a bizonyítéka az életünkben. Ő a mi egyetlen igazi Vigasztalónk. Hisszük ezt?

Befejezésül még csak annyit, hogy mi, Isten gyermekei mindannyian oda készülünk földi életünk végén, ahol nem lesz többé sírás és jajkiáltás. Ígéret van rá: „…és az Isten letöröl szemünkről minden könnyet!” (Jel. 7, 17). De addig is, míg ez beköszönt az életünkben, a vigasztalás mégis fontos, többszörösen felbukkanó szereplője lehet hétköznapjainknak akkor, ha Jézus felé fordított arccal tesszük, Ő minden bizonnyal azt válaszolja majd: „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Ámen!

Sápi Zsolt
református lelkész Badaló, Macsola