A legősibb ősvilág
Az óceánok és a szárazföldek első lakói
Bolygónk, a Föld mintegy 4,6 milliárd évvel ezelőtt alakult ki, majd több mint hárommilliárd évvel ezelőtt megjelentek rajta az első élőlények is: baktériumok, illetve ugyancsak mikroszkopikus méretű egysejtű növények és állatok.
Maradványaik csak elektronmikroszkóppal kutathatók, de mivel szerves anyagaik viszonylag jó állapotban megmaradtak, kémiai vizsgálatokkal kimutatható e maradványok biológiai eredete. Ám ekkor (és még hosszú ideig) egyedül az óceánok nyújtottak otthont az életnek, mivel a légkör még nem tartalmazott szabad oxigént, így a háromatomos oxigénmolekulák által alkotott ózonpajzs sem védte a szárazföldeket a nagy mennyiségben halálos ultraibolya-sugárzástól. Az óceánok néhány méteres mélységeibe azonban – a víz szűrő hatásának köszönhetően – már nem jutott le az említett sugárzás, így ott kedvezőek voltak a létfeltételek az élőlények számára. Az egysejtűek egy része aztán telepekbe csoportosult, majd kialakultak az első többsejtűek. Kétmilliárd évvel ezelőtt már burjánzani kezdett az élet a sekély tengerek fenekén. Megjelentek az algák (egyszerű növények) fejlettebb formái, valamint a legkorábban az élet színpadára lépett testüreges állatok: a puhatestűek, illetve a férgek. Az algák között pedig különösen fontos szerep várt a zöld és kék algákra, mivel testük már klorofillt is tartalmazott, így képesek voltak a fotoszintézisre, melynek „melléktermékeként” oxigén keletkezett, mely a vízből kiszabadult a légkörbe is, és ennek eredményeként az atmoszférában növekedni kezdett az oxigén aránya.
A 4,6 milliárd évvel ezelőtt kezdődött és 570 millió éve véget ért prekambriumi időt követő földtörténeti ókor (paleozoikum) első időszakában, a kambriumban aztán hirtelen felgyorsult az élővilág fejlődése. Megjelentek az első mészvázas élőlények, melyek váza egyrészt szilárdabbá teszi a testüket, másrészt bizonyos védelmet is nyújt ellenségeikkel szemben. Közéjük tartoztak az paleozoikumi tengerek legjellemzőbb mészvázas, ízeltlábú állatai, a trilobiták (háromkaréjos ősrákok), melyek teste három hosszanti karéjból állt. Virágkorukban, a mintegy 360-320 millió évvel ezelőtti szilur időszakban különösen sok, különböző életmódot folytató fajuk élt, s hatalmas tömegekben népesítették be az őstengereket. Voltak, melyek az iszapban éltek, s a szemük elcsökevényesedett, mások szeme nyélen ült és megnagyobbodott, mivel valószínűleg a félhomályos zónában éltek, akadtak, amelyek a vízben lebegtek, többségük viszont a sekély tengerfeneket lakta. A perm időszakot követően viszont kipusztultak. Nem úgy a tengeri liliomok, melyek nevükkel ellentétben állatok, a tengeraljzathoz rögzülve, karjaikkal ragadják meg táplálékukat, és keveset változtak az eltelt 500 millió év alatt. Megjegyzendő különben, hogy letűnt fajaik között huszonegy méteres óriások is akadtak, melyek olyan magasak voltak, mint egy hétemeletes ház… De ugyancsak a kambriumban jelentek meg a medúzák, s nyélszerű nyúlványukkal a tengerfenékhez rögzült tengeri szivacsok is lakták az ősi tengereket. A trilobiták mellett pedig az ősidők másik nagy mészvázas, ízeltlábú állatcsoportját alkották az óriás ősrákok, melyek neve ugyancsak megtévesztő: a mai skorpiókhoz álltak közel, legméretesebb fajaik pedig a kétméteres testhosszt is elérték.
Szintén a paleozoikumban jelentek meg az első lábasfejűek is (ebbe az állatcsoportba tartoznak a polipok, a szépiák, illetve a tintahalak), nevezetesen a kosszarvszerűen csavarodó mészvázú ammoniteszek – egyes csoportjaik testátmérője elérte a két métert – és a nautiluszok, melyek hat faja ma is él. S már az őstengerek aljzatát is benépesítették az első tengeri csillagok, csigák és kagylók, mely utóbbiak egyes fajai a folyókban is megjelentek, s édesvízi életre tértek át. A 405-350 millió évvel ezelőtti devon időszakban pedig már a gerincesek – nevezetesen a halak – is feltűntek az élet színpadán, s nagyarányú felvirágzást értek meg. Ősi jellegű képviselőik voltak a páncélos halak, melyek fejét és törzsét (vagy a törzs elejét) lemezekre tagolt páncélzat védte. Leghatalmasabb képviselőik voltak a paleozoikumi óceánok csúcsragadozói, a duncleusteusok, melyek elérték a 6, 8, sőt a 12 méteres testhosszt is. Többek között cápákkal táplálkoztak, s míg a páncélos óriások kihaltak, a nagy túlélő cápák máig fennmaradtak. Az őshalak másik érdekes csoportját alkották a bojtosúszós halak, melyek az édesvizekben éltek, a bőséges táplálékot nyújtó, ám időnként kiszáradó pocsolyákban való élethez alkalmazkodtak, s ha a pocsolyák kiszáradtak, izmos nyelű páros úszóikon vonszolták át magukat a még nem kiszáradtakba. Belőlük fejlődtek ki – még ugyancsak a devonban – az első kétéltűek. Maguk a bojtosúszós halak azonban 70 millió éve kihaltak. Legalábbis sokáig azt hitték, hogy teljesen kipusztultak, míg csak egy halászhajó halászai 1938-ban, Dél-Afrika partjainál ki nem fogtak egy különös halat, melyet a legközelebbi kikötőváros, Kelet-London múzeumába vittek, ahol a kutatók rádöbbentek, hogy egy rég kihaltnak hitt állatcsoport képviselőjével találkoztak, mely a latimeria chalumnae nevet kapta. Ez a bojtosúszós maradványhal.
Ám nemcsak az állatok, hanem a növények is a devonban kezdték meghódítani a szárazföldet. Eddigre ugyanis, ha nem is érte el a mai szintet a légkör oxigéntartalma, de már elegendő lett ahhoz, hogy a szárazulatokon is megjelenjen az élet, s az ózonréteg is kellő vastagságú lett ahhoz, hogy megszűrje a Nap ultraibolya-sugárzását. Az első növények még a vizek mentén tűntek fel, s kialakult a száruk, a gyökérzetük és a levélzetük. Az élet, melynek bölcsője az óceánban ringott, kilépett a szárazföldre.
Lajos Mihály
