Amikor az ember a „főfogás”

Olvasóink nyilván már túl vannak a karácsonyi és újévi „kajakómán”, minek következtében a pluszkalóriák sikeresen elkezdtek beépülni, és most sokan valószínűleg bűntudattal gondolnak a töltött káposzta és csülökpörkölt „alkatrészévé” előléptetett malackákra. Elgondolkodtunk hát azon, milyen, amikor nem mi eszünk, hanem bennünket esznek meg! Mert bizony még ma, a XXI. században is előfordul, hogy a „teremtés koronáját” egyszerű takarmánynak nézik bizonyos ragadozók. Ráadásul most nem az olyan ösztönlényekre kellene gondolni, mint a fehér cápa vagy a bordás krokodil, hanem az emberre céltudatosan, átgondolt stratégiával vadászó ragadozókra. Igen, voltak és mindmáig vannak ilyen csúcspredátorok. Tartsanak hát velünk egy kis csavaragásra a leghíresebb emberevők világába.

Az első és leghírhedtebb és legjobban dokumentált eset az 1898-ban tevékenykedő tsavoi emberevő páros története. A XIX. század alkonyán az angolok épp javában építik a Fokvárost Kairóval összekötő transz-Afrika vasútvonalat, mikor a mai Kenya területen, a Tsavo-folyó hídjánál rémisztő események akasztják meg a munkát. A munkástáborból egyre másra tűnnek el alkalmazottak, a jelek pedig azt mutatják, hogy két emberhúsra kapott hímoroszlán a tettes. A babonás indiai vendégmunkások által „Szellemnek” és „Sötétségnek” keresztelt oroszlánok olyan vakmerő hadjáratba kezdenek, hogy a munkások jó része elmenekül az építkezésről, és a munka hetekig áll. Végül John Henry Patterson ezredes, egy mérnök-katonatiszt teríti le az emberevőket. Az oroszlánok preparátuma ma a Chicagói Field Múzeumban látható és a csontok, valamint a szőrszálak tudományos vizsgálata érdekes eredményre vezetett. Ezek szerint a nagymacskák enyhe csontritkulásban szenvedtek, mivel „természetellenes” táplálékuk (az emberi testek), nem nyújtottak elegendő kalciumot a táplálkozás során. Egyiküknek ráadásul hibás volt a fogazata, ami miatt nagytestű antilopokat nem volt képes elejteni. Társa viszont teljesen egészséges volt, ő nyilván úgy tanulta el az embervadászatot a „cimborájától”. Ma a szakértők egyetértenek abban, hogy az oroszlánok az építkezés miatt megritkult vadállomány okán, egyéb zsákmány hiányában kaptak rá az emberhúsra. Patterson ezredes 140–150 főre tette áldozataik számát, és ami megdöbbentő, olyan ügyesen vadásztak emberre, hogy a bennszülöttek természetfeletti erőt tulajdonítottak nekik. A történethez kapcsolódik, hogy a sztorit Ragadozók címmel Hollywood is feldolgozta. A film állatidomárja pedig bizonyos Hubert Wells azaz Wells Hubert Géza, magyar származású szakember volt, aki olyan szuperprodukciókban is közreműködött, mint a Távol Afrikától vagy az idősebb nemzedéknek ismerős Daktari-sorozat.

A következő hírhedt eset a „njombei tömeggyilkosok” akik Tanganyikában (a mai Tanzánia területén) 1932–1947 között tevékenykedtek. Esetükben az az érdekes, hogy egy egész falka és több generáció szabályos munkamegosztásban vadászott emberre. Áldozataik száma kb. 1500–2000-re (!) tehető, de itt van egy érdekes apróság. Afrikában régóta létezik a watu-simba jelenség, ami nagyjából azt takarja, hogy a gonosz mcsaga (varázsló) felveheti valamilyen vadállat, legtöbbször oroszlán vagy hiéna alakját, hogy éjszakánként vadállatbőrben terrorizálja a neki nem engedelmeskedő falvak lakosságát. Ez persze badarság, de ugye nem zörög a haraszt… Esetünkben pedig az a watu-simba alapja, hogy egyes néger sámánok gyerekeket rabolnak el, akiket aztán növényi drogokkal, kígyóméreggel és válogatott kínzásokkal úgy betörnek, hogy az illető elhiszi magáról: oroszlánná változtatták és köteles szolgálni „mesterét”. A drogoknak és az agymosásnak köszönhetően a watu-simba emberfeletti teljesítményekre képes, nem reagál a fájdalomra és fáradtságra. Ezután pedig már csak egy oroszlánkarmokból és agyarakból készített fegyvert kell a kezébe adni, és a mester parancsára bárkit gondolkodás nélkül elpusztít. Az emberi mivoltából kiforgatott szerencsétlen ráadásul gyakran eszik is az áldozatból. Márpedig ekkoriban az angolok csúnyán összerúgták a port egy njombei sámánnal, bizonyos Matumalával, akit az egész vidék rettegve tisztelt. Matumala pedig tapasztalva az emberevők pusztítását „tett még egy lapáttal” a dolgokra. Hirdetni kezdte, hogy a falka neki dolgozik, és ha a lakosság nem neki, hanem a gyarmati hatóságnak engedelmeskedik, akkor mindannyiukra felfalatás vár. Olyan szinten tudta befolyásolni a bennszülötteket, hogy az angolok – lázadástól tartva – nem merték valami kellemes sivatagi büntetőtáborba internálni, bár több mint gyanítható volt, hogy a gyilkosságok némelyikét Matumala watu-simbái követték el. A rettegő nyomorultak szenvedéseit végül egy George Rushby nevű hivatásos vadász szüntette meg. Tapasztalva a helyi lakosság hasznavehetetlenségét, Szomáliából toborzott válogatott nyomolvasókat, akik az ördögtől se féltek. A csapat pedig három év alatt kiirtotta az embervadászatra szakosodott 24 fős falkát, de Matumala hatalmát a lelkeken ez se törte meg. Az emberevő oroszlánfalka munkájával már nem lehetett fedezni a watu-simbák gyilkosságait, hát a dörzsölt mcsaga megbocsájtást hirdetett, de megfenyegette a lakosságot, hogy újra rájuk szabadítja az emberevőket, ha nem engedelmeskednek. A gyarmati hatóság ezért továbbra sem mert hozzányúlni.

 A falkáról viszont érdekes dolgok derültek ki. Elsősorban az, hogy az anyák szabályosan tanították kölykeiknek az embervadászat csínját-bínját. Több generáció jött rá, hogy az ember alapvetően nagyon könnyű zsákmány, ezért csak a falka teljes kiirtása jelentett megoldást. Ha ugyanis valamelyik nőstény elmenekül, egy másik oroszláncsapathoz csatlakozva az új kölykeinek is megtanítja az embervadászatot. Rushby szerint a „profi” emberevés a marhavész és a világháború harcai miatt (az angolok és az olaszok kölcsönösen irtották a vadállományt a felperzselt föld taktikája miatt) erősen megritkult zsákmányállatok miatt alakult ki.

Az afrikai emberevők persze később sem hagytak fel munkájukkal. A mfuwei gyilkos 1991-ben kapott rá az emberhúsra. A zambiai Luangwa völgyben „mindössze” hat embert falt fel és hírhedtségét egy mosónő megölésének köszönhette. A szerencsétlen asszony mosni ment a folyóhoz amikor az oroszlán elkapta és részben felfalta. Ezt követően viszont a szennyes ruhát tartalmazó zsákot szájába fogta és bemasírozott vele az áldozat falujába. A zsákot jó ideig fel alá hurcolta és morogva őrizte. Elképesztő viselkedése okán a helyiek itt is természetfelettit kiáltottak. Ezt a véleményt Wayne Hosek amerikai sportvadász azonban nem osztotta, és végül egy háromhetes vadászat végén leterítette az állatot. Preparátuma ma a tsavói emberevőkhöz hasonlóan a Chicagói Field Múzeumban látható az ominózus szennyes-zsák társaságában.

Oszama, a mészáros (aki bin Ladenről kapta nevét) 2002–2004-ben a tanzániai Ruffiji-folyó mentén vadászott, és mintegy 50 ember halála szárad a lelkén. Esetében az az érdekes, hogy egy falka tagjaként élt, de mégis egyedül vadászott emberre, társait nem tudta rákapatni az embervadászatra. Ugyanakkor korából – 3,5 évesen ejtették el – az következik, hogy első áldozatait anyjával közösen ölhette meg. Mindemellett pedig egyik zápfogán hatalmas tályog alakult ki, ami miatt valószínűleg kényelmesebb volt neki a puha testű emberi zsákmány elfogyasztása, mint egy erős csontozatú zebra vagy gnú felfalása.

Összességben a jól dokumentált esetek többsége azt támasztja alá, hogy csak egyféle valódi emberevő van. A fent ismertetett „profik”, akik az embert elsődleges táplálékforrásnak tekintik. Az esetlegesen embert ölő nagymacskák pedig más lapra tartoznak. Ezt az „elsődlegességet” támasztja alá számos olyan eset, mikor az emberevő nagymacska a kecskenyáj vagy a bivalycsorda mellől ragadta el a pásztort, bár kecskét vagy bivalyt egyszerűbben zsákmányolhatott volna. Ezek a hivatásos embervadászok viszont szinte mindig tapasztalati úton tanulják meg az újfajta zsákmány elejtésének módozatait. Az ember ugyanis szaga (a tűzrakás és dohányzás füstje, valamint illatszereink szinte biztosan nem tesznek bennünket ínycsiklandóvá) és furcsa testalkata-ruhaviselete miatt nem felel meg a genetikailag kódolt prédaképnek. Ezen viszont a szükség, a tanulás és a megszokás segíteni tud. Indiában pl. a rudraprayagi leopárd úgy kapott rá az emberhúsra és ölt meg 250 nőt meg gyereket, hogy a vidéken végigsöpört egy himlőjárvány, és a lakosság nem győzte elhamvasztani a holttesteket, hanem egy szakadékba dobálta azokat, ahol a nagymacska rászokott az emberhús ízére. A törzsi Afrikában pedig régen hagyománya volt annak, hogy a halottakat nem temetik, hanem egyszerűen kiteszik a hiénáknak és keselyűknek, ami a nagyragadozóknak is lehetőséget adott arra, hogy megkóstolják az emberhúst. Ha tehát e mellé társul a megszokott zsákmányállatok hiánya vagy valamilyen testi sérülés, ami akadályozza a nagymacskát – máris minden adva van egy embervadász szörnyeteg színrelépéséhez.

M. I.