Petőfi Sándor: Hortobágyi kocsmárosné…

Hortobágyi kocsmárosné, angyalom!

Tegyen ide egy üveg bort, hadd iszom;

Debrecentől Nagy-Hortobágy messze van,

Debrecentől Hortobágyig szomjaztam.

Szilaj nótát fütyörésznek a szelek,

Lelkem, testem majd megveszi a hideg:

Tekintsen rám, kocsmárosné violám!

Fölmelegszem kökényszeme sugarán.

Kocsmárosné, hej, hol termett a bora?

Savanyú, mint az éretlen vadalma.

Csókolja meg az ajkamat szaporán,

Édes a csók, megédesül tőle szám.

Szép menyecske... savanyú bor... édes csók...

Az én lábam idestova tántorog;

Öleljen meg, kocsmárosné édesem!

Ne várja, míg itt hosszában elesem.

Ej, galambom, milyen puha a keble!

Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte;

Úgyis kemény ágyam lesz az éjszaka,

Messze lakom, nem érek még ma haza.

Jókedv, pajkosság, incselkedő férfiasság. Meg persze borszeretet. És a mindent átszövő jellegzetes magyar táj, életmód, viselkedés. Vagyis: népünknek és nyelvünknek-gondolkodásunknak az a sajátos természetessége, ami Petőfi Sándor költészetében utolérhetetlen formát öltött, sőt világszerte ismertté lett. Nos, ez a Hortobágyi kocsmárosné… című költemény maga.

Ha pedig személyessége felől kezdenénk vizsgálni, még arra is gyanakodhatnánk, hogy szerzőnk a születési dátuma körüli napokban írta, vagyis év végén, év elején, hiszen tudjuk: költőnk január elsején látta meg a napvilágot, és rendszeresen írt verset születésnapja alkalmából; összekötve a személyest az általánossal és a régit az új esztendővel.

De nem. Ez a vers csak áttételesen kapcsolódik a konkrét költői személyiséghez és a születésnaphoz. Úgy beszél el mókásan, egyes szám első személyben egy olyan jellegzetes esetet és életérzést az ezernyolcszáznegyvenes évekből, hogy annak nemcsak ő, hanem mi is valamennyien részesei lehetünk. Sőt, még azok is, akik idegenként ismerik fel ezt a letűnt magyar életvitelt, -érzést. Petőfi Sándor írásművészete kultúránk – és így Európa – alapvető értéke. Örökre.           

Penckófer János