Oravecz Imre: A hír vétele

Mikor apámmal közöltem a hírt,

hogy meghalt anyám,

hirtelen a szája elé kapta a jobb kezét,

mintha megégette volna valamivel az ajkát,

vagy olyat mondott volna,

mit nem akart, és máris megbánt,

a balt meg leejtette

és kifelé fordított tenyérrel

sután az oldalához szorította,

mint egy mozgássérült,

és nem szólt semmit,

csak állt a konyhaajtóban,

hol összetalálkoztunk,

és nézett rám, és soha többé

nem fejezte be a megkezdett mondatot,

mellyel azt tudakolta volna,

hogy kérek-e citromos nápolyit,

melyet éppen akkor hozott Egerből,

hol bevásárolni volt,

mialatt a kórházból megérkezett a távirat.

Egy végtelenül szomorú hír apró mozzanatai. Ennyi a vers. De milyen mély és eleven mozzanatok ezek. És ilyen mozzanatokból gondoljunk el egy különösen vaskos kötetet – egy ötödfélszáz oldalas kiadványt, a szerző Halászóember című könyvét –, mely a szülőföldnek állított különféle emlékek közül is kiemelkedik a magyar irodalomban.

Szajla ez a szülőföld. Egy Heves megyei község nem messze Egertől, melynek egykori állapotáról és az ott lakó emberekről Oravecz Imre egészen zavarba ejtő aprólékossággal számol be. Ámulunk a szebbnél szebb lírai – de mindig tárgyszerű – leírásokon és azon, amilyen pontossággal emlékezik a szerző, mígnem rájövünk, hogy bennünk is épp így él a saját szülőföldünk; hogy bennünk is pontosan ilyen mély és eleven mozzanatok sokasága él – kitörölhetetlenül.

Szajlának állít örök emléket a szerző, a lehető legszemélyesebben. Szajlán járunk, amikor olvassuk ezt a könyvet, látjuk annak minden apró szeletét-momentumát, de a magunk gyermekkori utcáit, tereit, lankáit is újra éljük közben, mert a jó költészet már csak ilyen...

                Penckófer János