Száztíz éve süllyedt el az elsüllyeszthetetlen hajó
Száztíz évvel ezelőtt, első útján süllyedt el az RMS Titanic, korának legnagyobb utasszállító óceánjárója. Készítői elsüllyeszthetetlennek tartották rekeszes hajótörzse miatt. A katasztrófa mégis bekövetkezett 1912. április 14-én, miután a hajó jéghegynek ütközött. Egy legenda szerint átok ült a hajón.
A dél-angliai Southamptonból New Yorkba tartó Titanic – a legnagyobb mozgó tárgy, amelyet emberi kéz addig alkotott – száztíz éve, 1912. április 14-ének fagyos éjszakáján, éjfél előtt nem sokkal rohant neki szinte vakon, csaknem 40 kilométeres sebességgel egy jéghegynek az Atlanti-óceán északi vizein, Újfundland partjaitól 640 kilométerre.
A jéghegy által a Titanic oldalán hasított 91 méter hosszú léken át rövid idő alatt több ezer tonna tengervíz zúdult a hajótérbe, a 16 vízzáró biztonsági kamrából hatot elöntve. A hajótest orr-része a beözönlő víz súlya alatt elmerült, a tat pedig a vízfelszínnel 80 fokos szöget bezárva, 60 méter magasra kiemelkedett a tengerből.
Az ilyen jellegű terhelésre nem méretezett szerkezet az ütközés után két és fél órával, április 15-ének kora hajnalán kettétört, és előbb az orrész, majd a hajótat is elsüllyedt.
A két hatalmas roncsdarab egymástól 600 méterre csapódott be 3 800 méter mélyen a mederbe, a Titanic 2 223 utasa és tengerésze közül 1 517-et magával rántva a hullámsírba.
Pedig az óriástól, amelynek csak hárommillió összetartó szegecse 1 200 tonnát nyomott, nem ezt várta a brit nép. A belfasti Harland and Wolff hajógyár közepes városnyi munkásgárdájának keze alól kikerült hajócsoda küldetése valami egészen más lett volna: a brit műszaki forradalmat, az akkor valóban világelső brit mérnöki tudás diadalát kellett volna hirdetnie a világtengereken.
Felszereltsége évtizedekkel járt kora előtt: nem csupán a nyomorúságos, patkányoktól hemzsegő, koszban úszó „átlagos” kivándorlóhajók között, hanem saját jogán is fejedelmi úszó szállodának számított.
Az első osztályú lakosztályokhoz két hálószoba, saját fürdőszoba, külön nappali és egy elkerített, csak a lakók által használható fedélzeti sétány tartozott. A lakosztályokban elektromos világítás és zártláncú telefonrendszer működött.
A Titanicon emellett – a világon addig egyedülálló módon – konditerem is volt, a kor legmodernebb testedző eszközeivel.
Mindez nem véletlen: a Titanic első útjára a korabeli európai és amerikai felső néhány száz jeles képviselői is jegyet váltottak. Közülük is a leggazdagabb John Jacob Astor, az amerikai pénzarisztokrácia akkori csúcsát képviselő Astor család feje volt, aki a merülő hajó fedélzetéről mosolyogva integetett a mentőcsónakban ülő várandós feleségének.
Ez az utolsó kép, amelyet az utókor őriz a 46 éves ingatlanmágnásról, akit nem sokkal később a fedélzetre zuhanó elülső hajókémény zúzott halálra.
A Titanicot körbefonó egyik legismertebb legenda is vele kapcsolatos: amikor a hajó nekiment a jéghegynek, és a fedélzetre jókora jégdarabok zúdultak, JJ Astor állítólag így kiáltott fel: „Valóban jeget kértem a whiskymhez, de ennyi azért túlzás…”
A felelősök keresése szinte a katasztrófa másnapján megindult. Az első számú közvetlen felelősnek a legtöbben azóta is Edward Smith kapitányt, a Titanicot üzemeltető White Star Line társaság legmegbecsültebb korabeli hajóparancsnokát tartják. Smith kapitányhoz méltó bátorsággal halt meg: utoljára a Titanic kapitányi hídján látták, bár holttestét soha nem találták meg.
Szakértők az ő súlyos mulasztásának tartják, hogy jóllehet a szerencsétlenség előtti órákban hat figyelmeztetés érkezett rádiótávírón a közelben úszó jéghegyekről más hajókról, a Titanic nem lassított, és 38 kilométeres óránkénti sebességgel rohant tovább a vaksötét éjszakában.
Amikor Frederick Fleet ügyeletes őrszem a 30 méteres magasságban lévő árbóckosárból 23.40-kor megpillantotta a jéghegyet közvetlenül a hajóorr előtt, már késő volt.
Sokan azonban legalábbis részlegesen felmentik Smith kapitányt, és a főbűnösnek J. Bruce Ismayt, a White Star elnök-vezérigazgatóját tartják, mivel a Titanicon utazó Ismay állítólag hajszolta Smitht, átkelési időrekord reményében.
Egyes feltételezések szerint a múmia átka érte utol a luxushajót. Az elmélet szerint a Titanic rakományjegyzékén szerepelt Ámon-Ré ókori egyiptomi isten egyik, időszámításunk kezdete előtt 1050-ben élt papnőjének a múmiája is, amelyet az 1890-es években fedeztek fel Egyiptomban. Mivel a múmia minden tulajdonosára súlyos szerencsétlenséget hozott, végül a British Múzeumnak adományozták, ahol továbbra is folyton rejtélyes esetek történtek.
Végül William Thomas Stead újságíró és spiritiszta vásárolta meg, aki a legenda szerint a múmiát az autója alváza alá rejtve csempészte fel a Titanicra, mivel tartott tőle, hogy rossz híre miatt nem engednék fel a hajóra, amely végül elsüllyedt.
De ez is csak egy új keletű városi legenda, hiszen a British Múzeum nem kapott „átkozott” múmiát, csak egy szarkofágot (ami ma is látható a múzeumban, mint az úgynevezett balsorsú múmia). Ez a lelet (a háborús évektől eltekintve, amikor a különleges kiállításokat külföldre menekítették) soha nem hagyta el az múzeum egyiptomi termét.
A Titanic ráadásul a végzetes útján csupán egyetlen automobilt szállított, William E. Carter 1912-es Renault CV Coupe de Ville típusú gépkocsiját.
A Titanic szerencsétlensége nemcsak az összeesküvés-elméletek híveinek fantáziáját indította el, hanem megihletett számos írót, fogatókönyvírót és rendezőt is. Az egyik leghíresebb alkotás az 1997-ben bemutatott és tizenegy Oscar-díjat nyert Titanic című film.
A Titanicon játszódó jeleneteket 1996 szeptemberében kezdték forgatni a Fox vadonatúj stúdiójában. A hajó tatfedélzetét külön is megépítették, és különleges forgópántok segítségével pár másodperc alatt függőleges helyzetbe tudták fordítani.
Senki számára nem volt könnyű feladat a forgatás, eredetileg 138 naposra tervezték, de végül 160 napig tartott. A stáb nagyon sok tagja megfázott, influenzás lett vagy húgyúti fertőzést kapott, miután órákat töltöttek a hideg vízben (a Rose-t játszó Kate Winslet sem volt kivétel). Sokan ott is hagyták a forgatást, három kaszkadőr pedig csonttörést szenvedett.
James Cameron, a film rendezője soha nem kért elnézést azért, amiért úgy kezelte a stábját, mintha egy hadseregnek parancsolna feltétlen engedelmességet várva, de annyit elismert, hogy „sokat követelek, és természetesen sokat követelek a stábtól is. A hatalmas logisztikára, az emberek biztonságára és az ezernyi egyéb dologra csak ilyen katonás stílusban lehet kellőképpen odafigyelni. Úgy gondolom, korrekt és szigorú metodikára van szükség ahhoz, hogy ennyi embert kézben lehessen tartani”.
(hirado.hu/KK)
